C meghajtó helyett...

Úgy döntöttem, hogy folytatom itt.
Az igazság az, hogy a "C" meghajtónak egy árva mondatot sem voltam képes írni. Kell nekem az a perverz öröm, hogy szerte a világon néhányan ezeket a kóbor sorokat néhányan mégiscsak olvassák.
Ráadásul egyre nő bennem a feszültség és a bánat.. Valahogy muszáj levezetnem.
Már úgy vagyok ezzel a dologgal, hogy minden második nap leúszom az ötven hosszt, hogy visszanyerjem végre a normális eszemet - és tegnap kimásztam a medencéből, talán fél óráig voltam normális, majd megpihenés helyett újra elkezdtem zizegni és kattogni, kis elektromos kisülések keletkeztek a bőröm alatt, és éreztem, hogy vissza kellene ugrani a medencébe, és addig úszni, míg a mentők végre ki nem horgásznak és el nem visznek.

Úgy vagyok valahogy ezzel az egész blogszerkesztéssel, meg az egész élettel, hogy nem érdekel már, hogy ki, miben kíván nekem bántani. Itt a szívem, szúrjátok bele a kést, legalább hamarabb vége lesz. Úgyis van valaki, akinek az a legtitkosabb vágya, hogy öt tizenéves kiscsjjal, és azok közül egy végre szúrja le őt, de úgy normálisan.
Akkor nekem is lehetnek ilyen vágyaim. Mondjuk nekem inkább valami jó pasi legyen az elkövető, esetleg egy kigyúrt tűzoltó, ha kérhetem. És öten se kell, hogy legyen. Egy bőven elég belőle, esetleg egy ízléses tetkóval a kigyúrt vállán.
Picsába, még mindig nem nőttem ki az 1/1-es ideál keretei közül. Egy áldozathoz bőven elég nekem egy gyilkos.
Nem is vagyok én méltó ezekhez a magaslatokhoz, látjuk...

Ennek jegyében először is közzé teszem az előző bejegyzésemet - 18 éven aluliak, érzékenyek és szép lelkek ne olvassák - csupán annyit fűznék hozzá, hogy
- ez egy egy hónappal ezelőtti bejegyzés, és már akkor is egy több, mint egy hetes emléket kívánt feldolgozni
- gyanítom, hogy lesz még pár ehhez hasonló bejegyzésem, mire feldolgozom ezt az egészet
- jó lenne megírni, biztos kasszasiker lenne a Szürke ötven árnyalata folytatásának megírása by Gabóca - de erre egyelőre nincs semmi lelkierőm, talán egy pszichiátriai kezelés segítene benne. Viszont teljesen el sem lehet tekinteni tőle a dolgok jelenlegi állása szerint. Szóval marad a blogműfaj, úgy is mint szaksegítség. Vagy valami.

A történtek intenzív feldolgozása előtt még annyit szeretnék mondani, hogy rá kellett döbbennem, - nem volt hiába az elmúlt tíz év minden munkája és másoknak adott szeretete. Az utóbbi hetekben bebizonyosodott - és mélységesen hálás vagyok érte - hogy nekem vannak barátaim. Nem is akármilyenek. Nagyon komoly nodok és gráfok ők az életemben. Első helyen szeretném megemlíteni Galambot és Farkast, de ide sorolnám a mosolygós Viktort, Itallapot; meglepetésemre Szomszédasszonyt; Gabikánkat, írónőnket, Könyvmolyt, és igen, bármilyen furcsa is, de ide kell sorolnom a Nagy Machinátort és mindenekelőtt az ő párját, a Halat, Aki Nem Tud Fára Mászni (ez utóbbival kapcsolatban muszáj megemlítenem, hogy ha csak rágondolok, olyan vegytiszta, sugárzó, és mellékhatások mentes szeretetet érzek, aminek már a gondolata is nyugalmat és biztonságot ad...)
Semmi köze ennek a dolognak - legalábbis részemről - semmiféle szexuális vagy erotikus gondolathoz. Részemről ez maga a Barátság. (Persze tudjuk, hogy férfi és nő között barátság nincs, fáziskésés van - de ez jelen pszichikai állapotomban még csak nem is téma).
Ezért mindenekelőtt ezt a számot osztom meg Veletek - nem azért, mert olyan magas zenei értékkel bírna, viszont tudom, hogy négy, általam szeretett emberre is emlékeztet, és, mióta erre rájöttem, számomra ez a zenemű (vagy minek nevezzem) maga a Szeretet himnusza, bármilyen fura is.

Majd egyszer azt is elmesélem talán, hogy miért. Talán. Ha sok víz lefolyik még a Dunán.

Most jöjjön a zene, és utána az a bizonyos bejegyzés.

Dupla Kávé - A füredi Anna-bálon