Márton

 Márton napkor még büszkén mutogattam Facebookon fodros libáimat; jelezve, hogy tenyészegyedeknek szánom őket - ám alig telt el néhány hét, és a Sors másképp rendezte.

A Sors, mint a kamerán visszanézve halványan láthattuk, róka képében érkezett a hajnali sötétségben; némi szemvillogáson és Mogyoró hajnali ugtásán kívül más nem jelezte az eseményt. Mogyorót sajnos Andi helyreutasította, pedig igaza volt felszólalásában; s a reggeli etetésnél fény derült Márta korai özvegységére.

Párja fejetlenül heverő tetemét látva bánat fogott el; sajnáltam az el nem készült tojásokat, a fiak kimaradó nemzetségét; s csak a gazdasági racionalitás hozta meg a döntést, mely szerint ha már így esett a dolog, igyekezzünk menteni a menthetőket.

A róka nem volt túl nagy étvágyú; a fejét-nyakát, fél mellét ette meg; kicsit belerágott a combjába szegénykémnek, de a többi része érintetlenül várakozott.

Ugyan Nagy Fal a lányával élcelődött arról, hogy mi van, ha a róka veszett volt - de én ezt részint hülyeségnek tartottam, részint tudom, hogy a hőkezelés a vírus problémákat megoldja, és ki lenne oly botor itt, hogy nyersen egyen belőle? Nos, a kutyáim talán, de nekik sem lesz rá módjuk - határoztam el.

Azért elég sok időbe tellett, mire rászántam magamat a kopasztásra és a többire ami vele jár egy ilyen feladatnak - addigra már némileg leülepedett a veszteség miatti szégyenérzet (igen, nekem ezzel az érzéssel határozottan sok gondom van, a "megfelelési kényszer"-ként úriasított viselkedésminta hátterében gyanítom, hogy sokszor találkozunk ilyesmivel, csak nem beszélünk róla mert - szégyelljük.) Érdekes módon viszonylag könnyen ment így a munka, s bár a lábgyűrű levételekor éreztem, hogy nem csupán anyagi, de erkölcsi kár is ért (az érzés több, mint kellemetlen) de arra gondoltam, hogy Ravaszdi megkönnyítette a dolgomat, amennyiben nem nekem kellett gyilkolászni.

A pucolás ehhez képest kismiska volt; s rövidesen, rozé társaságában gyöngyözni kezdtek Márton némely alkatrészei a tepsiben.

A rozé locsolása nem csak Márton irányában tűnt jó gondolatnak, de belém is jutott belőle, s bár alapjáraton nem bírom a bort, most mégis jól esett.

Kutyáimnak összefőztem az emberi szemmel nézve kevésbé értékes tartalmakat: szárnyvég, mellcsont, rágott láb; mindhárman jól laktak vele. A farhátat bekísértem a fagyasztóba, jó lesz majd egyszer egy levesnek. A háját-máját megsütöttem, három napra megvolt a reggelim-vacsorám. Egy kicsi zsírja még mindig van.

Így szegény Márton végül minden porcikájában hasznos volt - de azért kellett az a rozé, hogy enyhítse az elvesztése felett érzett fájdalmat.

...

Egyébként állatkáim táján mostanában más gondok is előfordulnak. Például, bár egy vagyon ment rá Mogyoró pároztatására, az esemény mégsem járt sikerrel. Így nem lesznek a karácsonyfa  alatt apró hógombócok - pedig nagyon készültem rá.

Valamiért mostanában többször megfordul az is a fejemben, hogy abba kellene hagyni ezt az egész küszködést, pénzzé tenni mindent, elosztani és lelépni, valami kellemes, meleg helyre, ahol naphosszat úszkálhatnék és nézhetném, ahogyan a tenger a lábamat nyaldossa.

De nyilván ez a retrográd Mars az oka mindennek.