Pörkölt

Az elmúlt napok ismét nem várt kihívásokat hoztak.

Roberto egy hétig volt itthon, s megint a szokásos: az első napokon nagyon örültem neki... az utolsókon nem bántam, hogy végre megy.

Hazaérkezése után segített takarmányt hozni; bevásárolni; két napig lelkesnek tűnt a Zélet jobbítására teendő erőfeszítések terén - aztán ez elmúlt; szétszedte az autóját; szembesült azzal, hogy a toronycsapágy megadta magát; azzal, hogy nincs rá pénze hogy másikat vegyen; a főnöke nem adott neki (pedig hatodika táján akár már adhatna is fizetést); végül én vettem meg a toronycsapágyat (és az én üzemanyagom fogyott amíg elmentünk érte); közben Andi elhozta a legújabb pasiját; akit én fél nap elteltével befogtam, hogy segítsen végre felragasztani az álmennyezetet a szobámban. Fél nap alatt elkészült a fél szobával; s este, midőn Roberto a toronycsapággyal való küzdelemből megtért, ilyesmiket beszélt:

- Jó, jó, találnék benne hibát, ha akarnék, de nem akarok! - mire én kiakadva regéltem el neki, hogy a hungarocell táblák 4 azaz NÉGY éve várják a hőst, aki majd felragasztja őket, és én nem akarom már ide-oda rakni őket, nem akarom így tölteni a Karácsonyt, különben is, minden átpakolásnál sérülnek, letörik a sarkuk, stb.

Mélyen hallgatott... aztán másnap csak nekiállt, nem túl nagy lelkesedéssel. (Semmi baj ezzel, a végére belejött.)

A szegélycsík ugyan még nincs a helyén, de a többi rendben van. Végre.

Közben, még szombaton este, elvesztettük szegény Pörit. Délután Beáéknál voltunk, mikor hazaértünk, Robi kinézett az állatokra, azt mondta, minden rendben van. Estére viszont Pörkölt hasa a szokásosnál is nagyobbra dagadt, habzott a szája és tántorgott. Kétségbeesett ordítására rohantun ki a házból. Próbáltam hívni az állatorvosunkat, de nem volt elérhető. Ezt követően Krisztián, a közelben lakó birkapásztor, Andi haverja jött segítségünkre, aki Ruminogént töltött Pöribe, de nem igazán járt sikerrel. A második adag pedig lehet, hogy még cigányútra is ment, szegényem tekintetében valami elemi csalódást, vádat éreztem személyem iránt, ahogy rám nézett, kirántotta magát a kezemből, összeesett.. pár percig még felületesen lélegzett, én visszatartottam Krisztiánt a késsel, amíg volt benne élet... aztán szomorúan engedélyt adtam az akcióra.

A véres horrort én nem néztem végig, de a többi kecske, köztük Zsömi és Bambi, Pöri gyerekei kénytelenek voltak. Csórók, azóta is keresik az anyjukat, de immár hiába, teste szétszóratott: belsőségei disznók elé vettettek, szarvából Krisztiánéknál trófea készül, húsa nevéhez méltó felhasználásra várva didereg a fagyon. Lelke pedig megtért az örök, tágas legelőkre, ahol minden zöld és sosem fogynak el a zsenge tavaszi hajtások. 

Rövid ideig megérintett ismét a lelkiismeretfurdalás és az önvád, lehet, hogy nem kellett volna hagyni hogy Krisztián gyógyszert toljon bele? Békén kellett volna hagyni? ...aztán arra gondoltam, hogy a szája habzott, tántorgott és ordított már előtte is, és Bambi és Zsömi szemében már Krisztián megjelenése előtt is lehetett látni a félelmet.

Az is eszembe jutott, hogy végül is Pöri közel négy, állati mértékkel mérve boldognak nevezhető évet élt velünk, soha nem bántottuk, mindig is szerettük, jól tartottuk, kézhez szokott, simogatáshoz, kedves szóhoz; mikor beteg volt, gyógyítottuk, - s úgy döntöttem, hogy ezúttal (egy hosszú kilégzés keretében ) megengedem magamnak, hogy lelkiismeret-furdalás és szégyenérzet nélkül vegyem tudomásul a tényeket. Végül is a kecske - haszonállat.

Ebben a megvilágításban megszemlélve a Krisztián által szállított húsipari termékeket, el kellett ismernem, hogy bizony szegény Pörkölt húsa, nos... első osztályú termék. 

Azt hiszem, az állattartásban alapvetően tényleg jó vagyok. Csak ne kéne a végén, így, vagy úgy, de búcsút venni tőlük.

Olyan ez mint az emberi kapcsolatok.