Fahéjas szilva (hétköznapi időkapszuláink)

 Nyammogva, az ízek tökéletes harmóniáján elérzékenyülve csócsáltam a fahéjas szilvalekvárral vastagon megkent kenyeret.

Épp túl vagyok egy friss agybajon a "miből veszek kaját" témakörben, ami eszkalálódik egy nagy ügyfél nemfizetése mentén - fr@ncba a nagy ügyfelekkel, még mindig túl nagy a kitettségem feléjük; ideje lesz valahogy máshogy allokálni mgint csak a kockázatokat mert jelenleg ilyen mértékű bevételkiesés nem megengedhető.

Azaz, ha egy ügyfél(csoport) részesedése a jelenlegi árbevétel srtuktúrában több, mint 30%, és nem fizet - na akkor b+ van; ezt csak úgy lehetne orvosolni, ha a tárgyidőszaki bevételek volumenét mondjuk megdupláznám, vagy ilyesmi. Vagy legalább még egy további "nagy" ügyfél kellene, hogy legalább a 25% alatti arány visszaálljon.

Lenyugvásom már megtörtént; mint általában, most is egy kisebb ügyfél mentette meg a helyzetet; a kicsikben ez a jó, ugyan három fejet kell növeszteni ahhoz, hogy az ember észben (Trello-n) tartsa ügyes-bajos dolgaikat, de legalább megbízhatóak. Többségében. No meg: sok kicsi sokra megy. Vagy ilyesmi.

Álltam tehát a konyhában; nyammogtam a szilvalekvárt, és hirtelen eszembe jutott szegény Anyám.

Anyám, aki 40-50 éves kora között nem csupán apróra művelte a kertet, de rengeteget varrt: például sok garnitúra tetszetős és kiváló minőségű ágyneműt.

Mindig is volt egy olyan érzésem, hogy ezekbe a párosan készült csodálatos ágyneműkbe nem kamasz lányát akarta befektetni - de jobb híján ez jutott mindkettőnknek; melynek következménye Anyám részéről idővel a férfilélek minőségei miatti elemi megkeseredés; nekem pedig az ágynemű minőségének teljes lesz@rása jutott (gyanítom, hogy apai őseim a földről betévedve a parasztház kis konyhájában a lócán, birkabőrökön szenderültek álomba, nagy ívben letojva az olyan világi hívságokat, mint "ágynemű").

Egyikünknek sem okozott tehát felhőtlen örömöt a sok szépség - ám az évtizedek múlásával és Anyám hanyatló egészségi állapotával ezek felértékelődtek; munkái között ha nem is pihent meg férfiember, de szegényemet az utolsó pillanatokig kiszolgálták - nagy bajban lettem volna, ha hirtelen elő kell vadásznom az ápolásához szükséges ágynemű mennyiséget. S bár elkoptak a három évtizedes használatban, s a betegség mindenféle el nem múló nyomokat hagyott rajtuk, mégis nehéz szívvel engedtem útjukra őket. Anyám szorgos kezeire, a művek hajdanvolt ragyogó szépségére és az elrohanó évtizedekre gondoltam, mikor végül kikísértem őket.

...

Nyammogtam hát a szilvalekvárt; van vagy nyolc éve, ha nem több, hogy készítettem; akkoriban a világ még megbízható hely volt; legfeljebb az én életemben voltak kisebb-nagyobb gondok; de eszembe se jutott, hogy egyszer még megélhetünk olyat, hogy a boltban nem lesz cukor, vagy hogy a szomszéd országban európaiak ölnek európaiakat és én emiatt felmondom a gáztartály szerződésemet.

A fahéjas szilva ennek megfeleően NEM a világvége elkerülésének céljából került üvegekbe; sokkal inkább a jólét jegyében; téli sütemények töltelékének szánva, melyet csillogó szemű gyerekek fogyasztanak családi összejöveteleken.

Bár manapság - főleg betegségem óta - a családi összejövetelek ritkák; s a gyerekek is felnőttek és elszéledtek; viszont eljött ez a nagy krach; nekem hitellel súlyosbítva (nekem MINDIG hitelt kell nyögnöm mikor nagy az össznépi sz@r, ez is régi hagyomány nálam) és eljött a nap, mikor az üvegbe zárt nyár eléggé hívogató lett arra, hogy kinyissam.

És láss csodát. 

Tudni kell, hogy én alapvetően baracklekvár párti vagyok. Ritka, hogy egyáltalán másra vágyom; tehát ez egy különleges pillanat volt (bár már két éve nem termett sárgabarack, de pár üveggel még van - s mégsem az után nyúltam).

A vastagon (sicc, milyen luxus) vajazott kenyéren a csillogó szilvadarabkák... és az az íz... mély elismerést küldtem vissza magamnak az időben; hálám és köszönetem a kézért (kezemért) mely ezt, mit sem sejtve a jövőről, de mégis arra gondolva - üvegbe zárta nekem, magamnak.

Hétköznapi időkapszuláink apró dolgoknak látszanak, de a maguk helyén és idejében bizony nagyon fel tudnak értékelődni. Becsüljük meg magunkat; becsüljük meg jövőbeni énünket, szeressük, gondoskodjunk róla legjobb tehetségünk szerint.

Mert megérdemli.