A jövőbeni én és egyéb fontos apróságok

 Végighallgattam tehát a hangoskönyvet, és elmondhatom, hogy gazdagodtam általa. Nem közölt sok újdonságot, de a meglévő ismereteket rendszerezte, megcímkézte és ily módon a manifesztáció folyamatát tudatosította.

Olvasóim bizonyára tudják, hogy betegségem kialakulásakor jutottam el arra a felismerésre, hogy ezt magamnak teremtettem. Magamnak teremtettem, Robival és a szexszel kapcsolatos negatív megtapasztalásaimból mantrákat csináltam magamnak, és elalvás előtt minden este ezeket mondogattam magamnak, pontosan abban a fél órában-órában tettem ezt legintenzívebben, amikor az agy Thétában van. Mindezt évekig folytattam, mert ha már valami rossz, legalább csináljuk sokáig.

Az lett volna furcsa, ha erre a szervezetem másképp reagál.

Ehhez képest minőségi változást hozott az életembe a felismerés, hogy emiatt az EGY életterület miatt nem szabad feladni az egész életet. Nekem jár még legalább harminc év ezen a sárgolyón, ha már megszülettem.

Mostanában ennél is tovább mentem. Erősen tudatosítottam magamban, hogy jogom van középkorú nőként létezni ebben a téridőben, nem kell nekem fájdalmaktól gyötört mamókaként lézengeni ötvenes éveimben.

Nos, ez is sokat segített, már eddig is, bár az a tény, hogy ehhez az őszinteség a kulcs, némileg megnehezíti a folyamatot - de haladok.

De térjünk vissza új ismereteimre.

A könyvből három elemet emelnék ki, mint olyasmit, ami megragadta a figyelmemet.

Az egyik a mintamegszakítás, a másik a találkozás a jövőbeni énnel, a harmadik pedig a manifesztációs napló és a kapcsolódó gyakorlatok.

A mintamegszakítás témakörét hallgatva arra jöttem rá, hogy ezt én már jó ideje alkalmazom. Ezt teszem olyankor, mikor rosszkedvű reggeleken reggeli megerősítéseket tolok (Szabó Péter ebben a best of..), esténként, mikor meditációval, hangtálakkal, vízcsobogással mosom ki őket az agyamból, és igen, néha már nappal is, mikor rájövök, hogy mondjuk már túl sokk az íróasztalnál güzülésből és nem történik semmi ha tartok egy kis szünetet (sosem dohányoztam, így nekem emiatt sincs magamtól ingerenciám ezekre).

Igazából a hallottak inkább arra jók, hogy ennek a tevékenységnek a tudatossági szintjét emeljék, leginkább azáltal, hogy címkét ragasztottam rájuk; így e címke alá felsorakozhat minden ezirányú tevékenység, a fizikai cselekedetektől a mentális-lelki átprogramozásig.

És még valamire: fontos, hogy időben beavatkozzunk, ha a negatív minta jön fel bennünk.

Persze azt sem szabad elfelejteni, hogy a negatív mintának oka van; pl. ha egész testem tiltakozik a könyvelés ellen, bizony, nagyon is jó oka van; ezért kell nagyon odafigyelnem könyvelés közepette a testi tünetekre, még akkor is, ha az egész könyveléstől berzenkedni értelmetlen és negatív minta. 

Itt az arányosság elérése a cél.

Ugyanígy, Robival való kapcsolatomban is. Sok ember szakított volna vele az átéltek után, önvédelemből; s ennek helye lett volna talán egy alacsonyabb gondolati mintázatban; de végső soron nem ő betegített meg, hanem az én saját gondolataim, melyek lehettek volna mások, kevésbé önostorozók - hogy mégis ilyenre sikerültek, arról csak én tehetek (meg legfeljebb a neveltetésem, de amiatt is én vagyok felelős, hogy ezt még nem sikerült meghaladni).

Még egy felismerésem volt a hallottak kapcsán: a mintamegszakítást gyakran kell alkalmazni. Naponta többször, egészen addig, míg a nem kívánatos program felül nem íródik. Mert való igaz, hogy a legnegatívabb minták felülírása is látványos eredményt hoz (mint számomra az esti programozás), de a finomhangoláshoz elengedhetetlenül szükséges a tudatosság további növelése és a leghalványabb korlátozó minták felülírása is.

Agyunk kvantum számítógép, mely végrehajtja a kapott parancssorokat. A mi felelősségünk az input mminősége - ehhez kell a valódi tudatosság ("Légy annyira tudatos, hogy soha többé ne legyél tudattalan!" - ez Dispenza legfontosabb mondanivalójának egyike - a negatív érzelmekkel kialakított addiktív viszony felismertetése után.)

Mindezzel már erősen benne járunk a hitmunkában, hiedelmeink megvizsgálásában és cseréjében; s a könyvben leírt rövid meditáció során a hiedelmeim kartotékjai közül három került kidobásra; egy viszont beillesztésre, melyen csak ennyi volt: "Írj mindennap!"

Nem tehetek mást, engedelmeskedem a felszólításnak; bár nem állítom, hogy elsőre mindenki számára érthető lesz a rendszer, melyben lejegyzem a gondolataimat.

A jövőbeni én

Nos... a következő, engem megragadó fejezet a jövőbeni énről szólt. Korábban már vettük a múltbeli tapasztalatok nyomán létrejött szerepszemélyiségeket, és azok hatását a jelenünkre - ezek a szemléyiségek rendszerint valami múltbeli trauma hatására, önvédelemből jönnek létre, s nem kell ahhoz skizofrénnek lenni, hogy átmenetileg átvegyék az irányítást fölöttünk.

Ilyen élményben kisebb-nagyobb mértékben mindannyiunknak volt már része; ha valamilyen szituációra gondolkodás nélkül, mintegy ösztönszerűen reagálunk, bizonyos, hogy valamely begyakorolt szerep, minta alapján reagálunk. 

Ne becsüljük le ezeket az ösztönszerűen előbukkanó mintákat, az életben sokszor van helyük. Ám sose feledjük, hogy a múlthoz kötnek. Ha a múlttól eltérő jövőt, más tapasztalatokat szeretnénk, akkor ideje ezeket a szerepeink általi automatikus reakciókat felülvizsgálni és amelyik nem szolgál minket tovább, egyszerűen csak szélnek ereszteni. (Visszautalnék a mintamegszakítás fontosságára.)

Én pl. már jó ideje nem veszem fel a kesztyűt senkivel szemben sem. Megállok, megvárom, hogy mi lesz a jelenet végkifejlete; s általában jóval később, más nexusban kap választ az illető a felvetéseire/viselkedésére. Nem szoktam adós maradni, még ha ez néha nem is látszik egyértelműen, de nem szoktam.

De térjünk vissza a jövőbeni én csodájára, mert ez a gyakorlat egy csoda.

Csoda, mert olyan erőforrásokat nyit meg - legalábbis velem ez történt - melyek létezéséről nincs is információnk.

Működésének elve valahol a párhuzamos létsíkok elméletével rokon; eszerint nem téridő, hanem időtér van; s az általad elképzelt jövendő valahol már létezik.

Nagyon fontos persze, hogy mit képzelsz el magadnak. Visszautalnék a tegnapi történetemben a párhuzamra Farkas és az új ügyfelem között; Farkasnak az is szerencséje volt, hogy nem teremtett magának negatív jövőt; a múltban botorkált, sok hülyeséget elkövetett, sérült a lelke, szenvedett - ez mind igaz volt, de soha, egy percig se éreztem rajta, hogy negatív (vagy bármilyen) jövőt teremtett volna. Ami ez esetben kifejezetten szerencsés volt, mert üres lapot kapott a Jövendő, melyre hiszem, hogy most íródik végre a legszerencsésebb forgatókönyv, ami valaha íródhatott. Így legyen.

Új ügyfelem viszont megteremtett magának egy nagyon negatív jövőképet, és bár nem szeretné, de afelé halad; viszi a felvázolt kíváncsiság, mintha valamiféle karmikus leckét kellene végigélnie... ez eléggé borzasztó külső szemlélőként.

Tehát: a jövőbeni énnel való munka a legjobb lehetőségeket adja, - de csak akkor, ha van pozitív jövőképed. Ha legalább halvány elképzelésed van már arról, hogyan lehetne az életedet JÓL (értsd: saját személyednek megfelelően), ÖNAZONOSAN élni.

Számomra ennek a személyiségnek a fellelése volt a legnagyobb kihívás, úgy három évet dolgoztam rajta, mire eljutottam odáig, hogy megkísérelhettem egyáltalán ezt a meditációt. Nem véletlen, hogy most találkoztam vele - nincsenek véletlenek.

Nos... a jövőbeni énem hívásomra nagyon gyorsan megérkezett. Úgy tíz évvel lehetett idősebb nálam., valamivel vékonyabb, de nem madárcsontú (ugye én sose voltam az). Haját már nem festette; rövidnek tűnt, de lehet, hogy csak összefogta. Kékfestőre hajazó ruhában volt; talán még szoknya vagy kötény is volt rajta a nadrág fölött; meg valami mellény; lábán gumicsizma; - háta mögött felrémlett az általam vágyott domboldal az erdő alján.

Mindez azonban mellékkörülmény ahhoz képest, amit a szemében láttam.

Áradó életöröm, szikrázó vidámság volt abban a szempárban, valami olyasmi, amit talán soha életemben nem éreztem. S most tessék, itt van, eszenciálisan, karnyújtásnyira tőlem.

Leesett az állam.

- Mit kell tennem ahhoz, hogy olyanná váljak, mint Te...? - kérdeztem tőle a meditáció utasításainak megfelelően.

- Szeresd magad jobban - hangzott az utasítás; s belém költözött a nyugalom, hogy mindent jól csinálok, "csak" az önszeretetet kell még fejlesztenem magamban.

Érdekes hozadéka volt ennek a meditációnak, hogy másnap, a Rudas fürdőben, kontyba fogott hajjal a tükörbe nézve, nem a bánat, az évek és a betegség okozta torzulásokat láttam végre az arcomon, hanem azt a tekintetet. Annyi év után észrevettem magamban egy másfajta szépséget, vagy legalább lehetőséget egy másfajta szépségre.

A meditáció célja, hogy magunkba olvasszuk a jövőbeni ideális énünket, ily módon támogatva a megvalósulását.

Azt hiszem, ennek  első lépését megtettem.

Manifesztációs napló és a hiedelmek

A hallott könyv szerint a manifesztációs napló arra jó, hogy megtervezd benne a célodhoz vezető utat. Méghozzá lehetőleg mindhárom létsíkon. Milyen lépéseket teszel a fizikai világban? Hogyan hangolod rá magad a manifesztációra? Milyen hiedelmeidet írod át a cél elérése érdekében? Mit teszel, ha valmely nem várt esemény kibillent az Útról? Ezeket ki-ki egyedileg tudja megtenni.

Nem tudok nem elvonatkoztatni attól, hogy jelen Naplóm tulajdonképpen ennek saját kísérlete; bár nyilvánvalóan nem szól egyforma részletességről mindhárom létsík vonatkozásában (azaz a fizikait sokszor csak érintem) de valahol mégis.

Hisz teremtettem én itt már csodás fotókat, kézimunkákat, rákot, gyógyulást, aranyló kalászokat, kutyulógiát, Trello táblákat... sok mindent a maga bájos rendezetlenségében; tulajdonképpen már csak a Legfőbb Rendező Elv hiányzik, mely ezeket összhangba hozza és olyan módon működtesse, ami számomra az optimumot biztosítja.

Mindig is az volt az érzésem, hogy ezt az elemet - bár Apám született rendetlen volt, hozzám hasonlóan; míg Anyám a részletek és a rend művésze - mégis az apai oldalon kell keresnem.

Anyámtól rengeteg ismeretet kaptam, amik a gyakorlatban nagyon hasznosak; nélküle sose vittem volna ennyire; ő rugdosott ha kellett és simogatott néha, ha - szerinte - jó úton jártam; s mindezek, ha nem is voltak tökéletesek, (sőt pszichikailag nagyon megterhelőek voltak) de jórészt szükségesek voltak ahhoz, hogy az általa elképzelt életpályát megvalósítsam. Proletárként számára a legfontosabb dolog a nyomorból való kiemelkedés, a "valamire vinni" megvalósítása volt; ez volt, ami mentén nevelt, a feltételhez kötött szeretet volt a meghatározó élmény, amelyben kiskoromban részesültem.

Apám ezzel szemben igazi tanulatlan parasztember volt, kuláklistás családból, aki nem találta a helyét, már nála is sérültek a minták, így ő sem tudott mintát adni - nem is akart, habókos volt és szabad lélek.

Szabad lélek - mint én.

Nohát, ezekből kell nekem valamit felépíteni; valami ötvözetet létrehozni, ami legjobban megfelel személyiségemnek és habitusomnak.

Akkor mondhatom, hogy sikeres volt az életem, ha ezt meg tudom tenni.

...már az Anyám halálát megelőző pár hónap, az Aranykalászos tanfolyam időszaka is ennek jegyében telt; úgy éreztem, hogy valami még hiányzik tálentumaimból; hogy Anyámtól szegénytől megkaptam mindent, amit ő adni tudott vagy fontosnak gondolt; de a másik oldal jószerivel teljes hiánya akkorra már igen zavaró volt.

Érdekes, hogy még soha nem volt bennem ilyen fokú tudatosság a tárgyban, holott régi megállapításom, hogy bajaim jelentős része testem jobb felén manifesztálódott (epe, vese, gerincbántalmak, - bár a mellrákom a bal oldalon volt, de annak más az eredője, és Barnai Roberto leírása alapján megvan annak is a maga oka).

Tehát nekem az a feladatom a következő harminc évre, hogy a bennem mindig elnyomásban élt apámat, és (főleg) az ő családja által fontosnak tartott értékeket felhozva, azokat beépítsem és integráljam a másik oldal rendszereibe.

Ez a kihívás azért is érdekes, mert emlékszem, fiatal koromban sosem értettem, hogy Anyám és Apám, (kiknek a világlátása antagonisztikus ellentéteket mutatott felém, szemlélő felé) egyáltalán hogyan tudtak akár csak annyi időre is kapcsolódni egymással, hogy létrehozzanak engem.

Nos... erre a fent megfogalmazott cél megvalósítása a válasz; eltelt közben harminc év, de csak megérkezett erre is a felelet. Mert aki kérdez, az előbb-utóbb választ is kap (persze nem biztos, hogy ettől könnyebb lesz neki, de legalább tudja, mi miért történik).

A tovább gondolkodáshoz jelenleg a kutyulógiai tanfolyam látott el munícióval; hiszen szeretett archaikus kutyánk a szerves műveltség rendszerében "van helyén"; abban az idősíkban, mikor munka és élet nem különült el egymástól, mikor a család és a kollégák ugyanabból a körből kerültek ki, és mikor az ismeretek átadása az idősebbek, tapasztaltabbak részéről munka közbeni beszélgetések során történt meg. Így szerezték meg a fiatalok, szinte észrevétlenül, a létezéshez szükséges ismereteket.

Ehhez képest nagyon egyén- és társadalomromboló a modern kori árutermelés; mely bár fizikai síkon a termelékenység fokozásával jelentősen növelte a jólét esélyeit (legalábbis a legutóbbi időkig, mikor is szembe kell néznünk ennek legfőbb gátjával, környezetpusztító hatásával) de legalább ennyire súlyos károkat okozott a psziché tekintetében. Márpedig ép lélek nélkül nincs ép test, ép szellem - semmi.

Az is tény, hogy a hagyományos életforma által kínált életszínvonalat - különösen a fogysztói társadalom kényelmeihez szokott fiatalok - nem feltétlenül, illetve nem minden szegmensben - tudjuk, akarjuk megvalósítani (az önellátás, a maga széles vertikumában értelmezve, a mai világban valóban nem igazán kivitelezhető, mint ahogy az általános egyenértékes sem kiiktatható) de éppen az elmúlt néhány év kényszer szülte tapasztalataival felvértezve új esélyt kaptunk arra, hogy a "modern" és az "ősi" tudás ötvözeteként valami újat, a természettel nagyobb harmóniát tudjunk megvalósítani.

A home office, a digitális nomád mozgalmak ennek előfutárai, üdvözlendő jelenségek; de szükséges az ily életformát választó emberek ismereteinek tágítása az ősi tudás, a természetközelibb életforma  jegyében; mert akkor lesz ennek a mozgalomnak valódi pozitív hatása az emberiség életére, ha nem csupán megtakarításokat érünk el vele (igen, nagyon jó, hogy nem kell kinyalva magamat órákat állni a dugóban, és a közlekedés elhagyásával felszabaduló idő másra is felhasználható), hanem a pszichikum is gyógyul, a kisközösségek megerősödnek, helyi megoldások születnek a Lét jobbítására; - a munka és szabadidő elkülönülése oldódik egy, az emberi személyiség által sokkal tolerálhatóbb, alaptermészetésnek megfelelőbb életforma elterjedésével.

 Érdekes ez a gondolatiság, sokat adott hozzá korábbi elképzeléseimhez; ez irányba folytatom stúdiumaimat azzal, hogy nagyon fontos dolgra irányította rá a figyelmet a tanfolyam  a teremtési folyamatról is.

A ma embere sokszor Istent játszik; s valljuk be, hogy a manifesztációs munka is ennek kísérlete - kinek-kinek saját szellemi szintjén, természetesen. 

De teremteni csak olyasmit lehet, ami "odafent" is jóváhagyást nyert. Olyasmit, ami a Világ Rendjébe illeszkedik. Ami a természeti és szellemi törvényeknek megfelel.

Teremteni csak flow-ban lehet.