Fekete pálya

Ha az ember lányának a barátja afféle vasárnapi apuka, akkor próbáljon meg ebben a minőségében segíteni neki - jött az elmúlt héten a gondolat, legújabb anyósom (ő is megéri a forint húszat) sugallatára, melynek egyenes folyományaként két kiló lisztből barkácsoltam a két famíliának fánkot (én, aki már két éve nem is igen voltam hajlandó főzni se) -  majd tegnap megfogtam és elvittem Gida családját az Aquaworldbe. Nem állítom, hogy olcsó mulatság lett volna, főleg, hogy fürdőruhát, papucsot is kellett a részükre beruháznom - kicsit tűnődtem rajta, hogy én most címeres ökör vagyok-e vagy sem; de aztán elnéztem őket, hogy mennyire boldogok, és úgy döntöttem, hogy nem, bárhogyan is alakul a szép jövő, semmi esetre sem hibáztam ezzel a nappal.
Rengeteget csúszdáztunk, Gida a fiúkkal a fekete pályákon (én egyet próbáltam, de a végén túlságosan beszédültem, így nekem meg a kislányának maradtak a pirosak), a fiúk ugráltak is, úsztam is valamennyit - végre - és szaunáztam is. Oda nem jöttek velem, volt módom meditálni tehát a dolgok folyásán. Még egy szeánszon is részt vettem, életemben először - érdekes lett volna, csak túl rövidnek és összecsapottnak éreztem.
Tulajdonképpen kellemesen telt tehát a nap, bár a jégbarlangot messziről elkerültem.
Aztán, mikor kifelé jöttünk, és a kis Gabika azt mondta, hogy nem is emlékszik, mikor volt utoljára ilyen jó napja, mint a mai; még a Balcsin a rokonoknál se volt ilyen jó nyáron, akkor már tudtam, hogy tényleg nem voltam ökör, mindentől függetlenül ez volt a legjobb dolog, amit tehettem a világ boldogságának előmozdítása érdekében; még akkor is, ha a főzésről és egyéb erőmegfeszítő családi sportokról épp amiatt szokott le az ember lánya, mert rettentően sok volt már (igen, pontosan három volt nálunk is a létszám, hiába, ezt a bűvös, mesebeli számot valamiért szeretjük, mint szülők). Szerencsére esetemben a lendület elfogyása és gyermekeim nagykorúvá válása nagyjából egyszerre következett be, így nem élték meg drámaként - különben is, elegendő kárpótlást kaptak az elmúlt években, remélem. Mindenesetre András fiam, mikor meghallotta, hogy most Anyu főz, kinyilvánította óhaját még sült oldalasra is, és én a péntek délutánt Anyám konyhájába zárva töltöttem, mielőtt nekiindultam volna a legnagyobb havazásban Gidához, hogy együtt menjünk le a gyerekeiért vidékre (nyári gumi... csak ennyit mondok. Meg azt, hogy nem állítanám, hogy nem izzadtam le párszor menet közben - de végül is baj nélkül megjártuk).
Amennyit tudok róluk, ezek a gyerekek halmozottan hátrányos helyzetűek - és nem, nem az apjuk miatt. Bár ő se egy nagy pályás versenyző, de annyit már tudok róla, hogy a gyerekeit nagyon szereti és sose hagyná nélkülözni őket - ahogyan az anyukáját sem hagyja.
Igen, Gida a maga egyszerű módján egy jó ember - ezt sose szabad elfelejtenem, ha épp rám jön a kételkedés a Világ Rendjében, vagy bármi hasonlóban.
...
(- Mennyii? Mikor fogom én ezt visszaadni neked?
- Nem kell visszaadnod. Nem Neked vettem.
- Szeretlek.
Egy pillanatra átsuhant a tekintetem azokon a meggyőző vállakon.
- Ezért? Ezért ne szeress. - fordultam sarkon és indultam el határozott léptekkel az ellenkező irányba.)
...
Márpedig a múltkor Leslie nagyon rám hozta.
Napokig meditáltam azon a fél mondatán, olyan volt, mint egy oltás, a szérum keringett a véremben, néha betalált a központi komputerembe, furcsa állapotváltozásokat, bizalmatlansági rohamokat idézett ott elő, majd tovább mozdult, de eloszlani, felszívódni nagyon nehezen akart. (Mint mikor DájáNA beoltja Istvánt, ott is gyilkos félmondatok kerülnek beinjekciózásra, melyek aztán pár nap keringés után szervesülnek - ahh, nem akarok erről tovább értekezni, térjünk vissza a kőbányai kocsmába a helyi érdekű vagányok közé).
Az eset tehát a Helyen történt, Leslie és én épp Gida kedves szüleinek szerepét vettük fel; arról beszélgettünk, hogy hogyan tudnánk jogosítványhoz juttatni édes fiunkat - mármint hogy én fizetem, ő meg segít ügyintézni - mikor is hirtelen valami furcsa hagyta el a száját.
Pontosan nem tudom idézni, de a lényege a féltés volt. A féltés attól, hogy nehogy megbánjam, nehogy érdemtelen emberre pazaroljam a pénzemet.. vagy valami hasonló.
Akkor, ott eljátszottam egy magyar nábob női verzióját, valahogy úgy, ahogy Istvántól tanultam abban a néhány hétben; említést tettem holmi kavicsokról és miegyebekről, miket én is "csak úgy" kaptam (bár a mai napig nem értem, hogy mi végre volt ez az egész - persze az is lehet, hogy sokkal jobban értem, mint amennyire érteni szeretném - de végül is mindegy). Hozzátettem, hogy a tárgyalt összeg nem az a nagyságrend, ami megviselne (f@szkalapkodás közben jobban tesszük, ha erre azért odafigyelünk - lám, milyen bölccsé tud lenni az ember lánya néhány hét alatt megfelelő tanár mellett - de miért is kell egy baráttal f@szkalapkodni? ...mindegy. Ez is.)
Előadásomhoz nem tettem hozzá az ógörög befektetői bölcsességet, hogy ha kapni akar az ember akkor először adnia kell - mert igazából még abban sem vagyok biztos, hogy kapni akarok-e és ha igen akkor egyáltalán mit is. Tekintsük inkább hálapénznek a tárgyalt összeget az elmúlt két hétben az arcomra időszakosan kiülő mosolyokért, és azért a puszta tényért, hogy már-már visszanyertem a személyiségemet.
Nem, nem vagyok szerelmes. Viszont boldogtalan se - ez is valami. Sőt, az előzmények ismeretében nagyon  is nagy dolog.
Igen, a hálám jeleként tekintve mindezeket a kifizetéseket, azt hiszem, ez korrekt és okszerű magyarázat mindenre.

Horváth Tamás: Felhők felett

...Visszagondolva Leslie arcára, mikor mindezeket mondta; arra, hogy hogyan pattant, hogy kihúzza Juci nénit, mikor bénázásomból kifolyólag megfektettem szerencsétlent a garázssoron; a tekintetére a magyarázkodásom közben - nyugodtan kiröhöghetett volna, lett volna rá oka, de ehelyett valami furcsa gyengédséget láttam inkább a szemében, amitől végképp zavarba jöttem; meg arra is, hogy még azt is megállta, hogy telekürtölje az esettel a világegyetemet - azt kell, hogy mondjam: ez az ember a maga módján szeret engem.
...
De minek.