Hétvége

Kedves Naplóm!

Ezen a hétvégén nem mentem Kispestre. Nem mentem, mert bár úgy volt, hogy megyek, de már napok óta felerősödve visszhangzott bennem a lelkiismeret-furdalás: ha a kevés szabad időm egy jelentős részét is otthonról távol töltöm, vajon miért kéne ennek a két kis szerencsétlen gyereknek otthonának éreznie a házat, ahol élnek?
Ezek a hangok mindig is megvoltak, de mikor Banduci múlt héten meg is fogalmazta, hogy ő úgy érzi, hogy túl keveset foglalkoztam az ő dolgainak nyomon kísérésével, és ráadásul mindezt tárgyilagosan mondta és nem ellenségesen, sőt - akkor értettem meg, hogy ezt így nem lehet csinálni tovább, és igen, neheztelni kezdtem ismét arra az emberre, aki, bár elvileg a társam volt ezekben az években - de gyakrolatilag nem annyira. Lehet, hogy ez igazságtalan részemről, de nem biztos. Hiszen két és fél év alatt bőven lett volna ideje és módja tenni azért, hogy a dolgok ne így alakuljanak.
Nem tett, s ha eltekintünk az általa felsorakoztatott észérvektől, és csak a szív dolgait vizsgáljuk, akkor csak arra tudunk kilyukadni, hogy mindez azért van így, mert engem nem szeretett soha eléggé. Annyira semmiképp sem, hogy kényelmetlenségeket, kockázatokat vállaljon értem. Pedig egy férfi vonzalmának ez a valódi fokmérője.
Ezen a téren tehát, mint nő, meglehetősen rosszul szerepeltem. Ez nem valami nagy dicsőség számomra, de hiszen ez nem újdonság. (Pocsék érzés, de ez az én bajom.)
Tehát, nem mentem. A péntek esténk csöndesen telt a lányommal, ki-ki elvonult a maga kis világába. Én nem csupán az előző éjszakai rémálmok (a temetős kép a "Végállomás!"-felirattal minősített érzelmi zsarolás volt, annyira hatott, hogy éjjel a saját elmúlásom érzete által keltett pánikra ébredtem - nesze neked, Gabi, most aztán jól meg lettél vígasztalva!) illetve a pénteki programmódosítás miatt kapott leszúrás és lecsapott telefon miatt voltam feszült, hanem amiatt is, mert a lábamon reggeltől estig kinőtt valami csomó. Feltúrtam az internetet utána, hogy mi a fene lehet ez - de csak odáig sikerült eljutni, hogy nagy valószínűséggel nem trombózis és nem érgyulladás, inkább valami porc- vagy csontizé, de hogy mi, azt nem tudni. Nem fáj, az tény, csak a lábam összességében fáradtabb a kelleténél. Túlerőltettem volna? Lövésem sincs, mivel tehettem. Minden reggel reménykedve nézem, hátha elmúlt, de nem, még megvan. :-(
De ez is mellékes.
Tehát a csöndes szomorka után másnap fél 10-kor arra ébredtem, hogy hasamra süt a nap. Egy órámba telt, míg magamhoz tértem, és eldöntöttem, hogy nem foglalkozom a lábommal, inkább kihozom a napból, amit lehet.
Ezek után délután háromnegyed négyig a konyha takarításával voltam elfoglalva. Menet közben jöttem rá, hogy iszonyat mértékű retek van mindenhol: tavaly nem is volt valódi nagytakarítás ezen a fertályon, tavasszal a betegség, karácsony előtt meg a beázásmizéria miatt maradt el.
Akkor elgondolkodtam azon, hogy ha a lakás ilyen, mert sose volt rá időm, - akkor mit várjak a gyerekeim lelkétől? ...és megint megbántam az eddigi viselkedésemet.
Mindenesetre elhatároztam, hogy mihelyt lehet, kiveszek legalább két napot és nekidurálom magam egy valódi nagytakarításnak. Metszeni, ásni is kell..
Négy órakor aztán nekiindultunk Andival a csajos délutánunknak. Elmentünk a könyvtárba, voltunk Burger Kingben, szoláriumoztunk, meglátogattuk Mamát - és közben nagyokat nevettünk.

Jó volt.

A mai nap már szomorkásabbra sikeredett: folytattam a végeláthatatlan takarításosságot, nagymosást, - aztán jól beleuntam és kimentem egyet metszeni. Csak úgy bemelegítésképp.
Egyelőre a kis almafa és a kis körte van kész, elkezdtem a Rettenetes Almafát is, de csak a szokásos bemelegítő gyakorlatokkal - két ág erejéig. Legközelebb már nem ússzuk meg ennyivel, sem ő, sem én.
Iszonyatos mennyiségű visszhajtás vár rám, mint rendesen.
Amin ledöbbentem, de nagyon, az az ibolyatenger volt, ami fogadott kint. Az ibolya áprilisban szokott mifelénk nyílni. Egy hónappal jött csak korábban a tavasz a szokottnál.
Sietni kell a kerti munkákkal.

A mai napon tehát sok mindenbe belefogtam, de semmi se lett kész. Ez az igazi. :-)

Reggel felhívott Banduci, hogy Marci fiunk rosszul lett sportolás közben, és mit csináljon vele? Azt hiszem, leesett a vércukra.
Miután beszéltünk, arra gondoltam, hogy mindennek megvan a maga oka, és a fiamnak talán nem véletlenül kellett Sopronba távoznia.
Valakinek vigyáznia kell arra a fiúra is.
Nehéz dolgok ezek.

Most küzdöttem le egy esti kávét, és nekiállok kolléga könyvelésének, hogy ő is haladjon valamit a dolgaival...

Hát ennyi fért ebbe a hétvégébe. Meg a bánat.