Szeretnék még sok-sok, ehhez hasonló estét. Ha lehet. Hálás lennék érte a sorsnak.
Mindenesetre jobb témáink voltak, mint arról beszélgetni, hogy mi történt Paris Hilton legutolsó partiján.
Szerettem. <3
És most jöjjön egy újabb régi mese, egy másik kékszeműről... a probléma további körüljárása végett. És nem az utolsó.
Ó, nem...
...
- És akkor ez a cső itt tér vissza, és itt bekötjük a cirkóba. - fejezte be a magyarázatot Jóska.
Lent a szuterénben, a félhomályban, a szürke falnak dőlve hallgattam őt. Akkor már közel egy hete voltam összezárva egy hatalmas, kihalt házban kedvenc ötödfokú unokabátyámmal. Már profi módon tudtam menetet vágni és kenderkóccal tömíteni a csövek végeit. Akkurátusan dolgoztam, a Mester nagy megelégedésére, aki lelkesen tanítgatta hugicáját.
...az egész anyám ötlete volt. Ő javasolta, hogy a kamaraerdei ház fűtésszerelésére kérjem fel Jóskát, úgy is, mint szakoktatót, és úgy is, mint kedvenc unokatestvérét. Így lényegesen jutányosabb lesz az árfekvés. Ha pedig én leszek a segédje, azzal további spórolásra lesz lehetőség.
Így hát kivettem egy hét szabit, és ketten, Jóskával, nekiestünk a csövek és radiátorok rettenetes halmazának.
A fent idézett mondat az utolsó napok egyikén hangzott el, már tényleg csak az alagsori visszatérő vezeték volt hátra, napok óta figyelhettem kedvenc unokabátyám akkurátus mozdulatait, ahogyan mér, fúr, szerel. Fokozódó tisztelettel viseltettem iránta a szakértelem és összeszedettség örökös megnyilvánulásai miatt, és kedvemre volt, ahogy oktatgatott a fűtésszerelés nagy tudományára.
Ott lent a félhomályos alagsorban azonban történt valami.
Valami olyasmi, aminek sose lett volna szabad megtörténnie - ezt most már világosan tudom. (Soha többé, semmi nem lett olyan, mint azelőtt volt - de erre a felismerésre további húsz évet kellett várni.)
...
Mikor a fenti mondat elhangzott tehát, én éppen a szomorú, szürke falat támasztottam. Sajnos, túl közel a cirkóhoz, ahol mutatta, hol fog visszatérni a vezeték. Túl közel, igen... Ugyanis utána rám nézett, kicsit odahajolt... Kék szemei szinte világítottak a félhomályban, és akkor valami olyat éreztem, amit vele kapcsolatban azelőtt sose. A lábujjam hegyétől a hajam tövéig, minden porcikám kívánni, sőt, követelni kezdte, hogy most, azonnal, ebben a minutumban csókoljon meg, csókolja már meg végre a szomjas számat az én kékszemű unokabátyám, lesz, ami lesz, nem érdekel tovább semmi, meg kell pusztulni azokért a kék szemekért, de ízibe'.
...
Mondom, odahajolt, és a szemeim már kezdtek lecsukódni, hogy átadjam magam a hirtelen jött, nem várt csodának... de történt valami.
Mielőtt a szánk összeért volna, hirtelen hátra lépett. Zavartan köhintett, majd... kiment.
Kellett egy kis idő, míg összeszedtem magam. Leírhatatlan csalódást éreztem. Arra gondoltam: az én világszép és jómódú unokabátyámnak minden ujjára öt nő akad, nyilván szebbek, okosabbak, ügyesebbek, pénzesebbek mint az ő kis csóró, kisgyerekes elvált asszony ötöd-unokahúga, akinek még a segéden is spórolnia kell, ha ebből a romhalmazból valaha lakható házat szeretne. Mit is akarhatok én, huszonéves kis csitri, a magam csalódott kis lelkével, ettől az ereje teljében lévő, sugárzó, negyvenes férfitól? Olyan ez csak, mintha a hangya sóvárogna a Hold után.
Amúgy is, semi értelme, hiszen rokonok vagyunk - még ha távoliak is.
Biztos képzelődtem.
(Eszembe sem jutott más magyarázat - holott mai ésszel már tudom, hogy egészen más okai voltak arra, hogy úgy cselekedjen, ahogyan azt tette.)
...
Miután idáig jutottam, egész megvígasztaltam magam, és - bár csöndesen, de nyugodtan tudtam az elvégzendő feladatokra koncentrálni. Vágtam a meneteket, készítettem a kócot - ment a munka, a szokottnál is gyorsabb és csendesebb tempóban. El is készültünk rövidesen.
Megbeszéltük, hogy nyomáspróba, légtelenítés a következő hét egy napján lesz - addig ki-ki mehet a dolgára.
Megkönnyebbültem, hogy nem kell vele továbbra is együtt dolgoznom. Szégyelltem magamat a pillanatnyi gyengeségért, és nem is értettem: gyerekkorom óta ismerem ezt az embert. A rokonom. Mikor friss jogsim volt, az első Trabantommal, az első vidéki utam hozzá vezetett, a gemenci erdőbe, hogy segítsek neki Budapestre költözködni. Anyám szerzett neki munkahelyet. Ott volt az esküvőmön, még csak pár évvel annak előtte, az akkor aktuális barátnőjével, akit ráadásul kedveltünk is. Tudtam, hogy helyes fickó, de semmi ilyesmit nem érezetem sose, még hasonlót se, mint most.
Mi volt ez az egész?
Biztos csak lázálom. Ha nem látom, elmúlik.
...
Egyik nap, mikor a munkából hazatértem anyámhoz, ott találtam Jóskát. Egy kazal szegfű volt nála, és anyám somolyogva jött elém: - Gyere be, kislányom! Jóska megkérte a kezedet. Hozzámész?
Mindenre számítottam, csak erre nem. Kétségbeesetten néztem Jóskára: mi ez az egész? Hogy tehet ilyet velem?
Aztán lassan felbuzgott bennem a méreg: hogy is lehet ilyen helyzetbe hozni engem? Megcsókolni, szeretgetni, magához édesgetni - azt nem, kész tények elé állítani, hogy vaktában döntsek, azt igen? Hát hogy mondhatnék igent, ha azt sem tudom, hogy milyen ízű a csókja? Hogy szeretném-e őt éjjel-nappal magam mellett tudni? És rögtön anyámmal hátba támadni? Milyen eljárás ez? Partnerként kezel ő engem egyátalán? Vagy csak egy tárgy vagyok a lóvásáron, akinek az érzelmei teljesen lényegtelenek?
Miután mindezek átcikáztak az agyamon, ösztönösen léptem egyet hátrafelé, és azt mondtam, reszelős hangon:
- Nem.
Majd hangosabban, felvetett fejjel, többször elismételve:
- Nem! Nem!
Azzal kirohantam a lakásból, és bevágtam magam mögött az ajtót.
...
Mikor hazamentem, már nem volt ott. Anyám próbált érdeklődni, hogy miért nem - talán terelgetett is volna felé, hisz mindig nagy kedvence volt, de velem nem lehetett erről a kérdésről többé értelmesen beszélni. Egyre csak azt hajtogattam: Nem! Nem! Nem!
Gondolom, anyám egy idő után azt gondolta, hogy a nagy korkülönbség riasztott el, vagy a rokonság ténye - nem feszegette a dolgot.
...
Eltelt a kitűzött határidő, és mentünk légteleníteni. Jóskát nem hagyta nyugodni a dolog, és, bár nemigen beszélgettünk, csak a dolgunkat végeztük, úgy gondolta, hogy még egyszer megpróbálkozik velem.
A konyhában támasztottam a falat (ezek a falak, csak baj van velük), mikor minden előzmény nélkül, egyszer csak szembe fordult velem, és a két kezét a vállam magasságában a falra támasztotta. Úgy nézett rám, mint vadász a vadra - de a vad résen volt, egy gyors mozdulattal átbújt az egyik izmos váll alatt, és már el is tűnt a kijárat irányában.
Többet nem beszélgettünk a dologról.
...
Jóska rövidesen vidékre költözött, idővel meg is nősült.
Mindig volt egy olyan érzésem, hogy ez egyfajta menekülés volt.
...
Pár év elteltével egyszer anyámnál csőtörés lett a fürdőszobában. Ki mást hívhatott volna, ha nem Jóskát? Jött is első szóra.
Akkor Andris már olyan két éves forma, totyogós kisfiú volt, szőke haj, malomkerék nagyságú barna szemek.
Én a régi szokáshoz híven adogattam Jóskának a szerszámokat a fürdőszobában, és betotyogott Andriskám, valamit kérni, vagy kérdezni.
Miután kiment, Jóska rám nézett, és azt mondta:
- Ezt a gyereket én is csinálhattam volna.
Éreztem, hogy a fejem búbjáig elvörösödök... és utána már egyedül kellett szerelnie.
...
- Anyu, Jóskának nem velünk volt baja. Ő elfogadott minket, mint rokonait, hisz azok vagyunk. Még engem is, a hisztimmel. Jóskának nem velünk volt baja - hanem az alkohollal. - mondta a lányom.
Azt hiszem, igaza volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.