A Történet, melynek elmondására készülök, réges-régen kezdődött: abban az időben, mikor még jó barátságban voltam a kis, kék lepkékkel, és a hangyasereg irányítása kedvenc elfoglaltságaim közé tartozott. Mindig szent borzadállyal figyeltem a nagy, fekete, erdei hangyák népét, akik hatalmas rágójukkal igen veszélyes ellenfélnek tűntek... irányításuk botokkal, nagy koncentrációval és visszafojtott lélegzettel történt, mert egy ilyen nagy hangya, azokkal a félelmetes rágókkal, rettenetesen gyorsan fel tud ám rohanni egy óvatlan pillanatban azon a vezénylőboton.
Már akkoriban nagy kedvenceim voltak a szajkók, akik hébe-korba föltelepedvén a szomszédos fák ágaira, nagy átéléssel utánoztak egy-egy kulccsomót vagy a kerekes kút nyikorgását.
Délelőttönként, mikor végeztem az aznapra rendeltetett alvással a hűvös, mészillatú kunyhóban, a besötétített, elfüggönyözött, dupla nagy ablak kinyitásával tudtam kikeveredni a Világba, ahol várt a meleg és a százféle tücsök-bogár. Muszáj volt az ablakon át közlekednem, mert szorgos édesanyámék addigra már a telek túlfelén vége felé jártak az aznapra rendeltetett kapálásnak, s se kerítés, se szomszédság nem lévén, az óvatosságot mindenkor - túlságosan - szem előtt tartva, engem rendesen bezártak a kis házba.
Ébredésem jelezte számukra, hogy megint sikerült túlzásba esni a munka frontján - abba is hagyták, nekiláttak az ebédfőzésnek, és a fűillatú, rekkenő nyárban hamarosan tányércsörgés és finom illatok terjengtek.
Hányszor sóhajtott fel ilyenkor édesanyám, hallgatva a szajkó nyikorgását, hogy "bárcsak lenne egy kutunk, az se baj, ha nem iható, csak ne kellene folyton keccsölnünk a vizet" - és mi nagymamámmal elgondoltuk, mekkora luxus lenne, vödörrel húzni a kútból a friss, enyhet adó vizet, főzni, mosni, mosogatni, felhevült testünket lefürdetni benne...
Egy nap, egy ilyen nyári ebéd alkalmával, hír jött a szomszédságból: a sarkon, a közkútnál, kútásók dolgoznak. Kirendelték őket kúttisztításra.
Felcsillant anyám szeme: ha kútásók, akkor tán éppen ők lesznek, akik megoldják a gondunkat. Nosza, nézzük meg, mifélék, hátha meg lehetne velük egyezni!
Akkoriban a lepkék nagy barátja olyan hétéves forma lehetett, kíváncsi fáncsi, hát persze, hogy megörült minden történésnek a rekkenő, álmosító, hatalmas zöld nyárban, kivált a szónak: kútásó - elképzelni se tudta, hogyan ásnak kutat, hogy keveredik le az ember 15-20 méter mélyre, s hogy nem fulladhatik meg ott alant, ha egyszer ott víz vagyon? Így hát természetes, hogy elkísérte édesanyját a tárgyalásokra, már csak azért is, hogy legalább láthasson olyan csodát, akit úgy neveznek: kútásó.
No látott is csodát.
A kútásók csapata is épp sziesztázott, ki-ki földre terített zubbonyon, pokrócon, egyéb alkalmatosságon fogyasztotta a hazait, s bőven locsolgatták sörrel. Meglehetősen hétköznapi, melós külsejű férfiak voltak, a lepkék barátja meg is lassította lépteit feléjük közeledvén, közelebb bújt a menedéket adó szoknyához.
- Pista! Hé, Pista, téged keresnek! - szóltak a férfiak innen is, onnan is - s a hangokra felnézett, majd felállt ebédje mellől a Jelenség.
Lélegzetelállító látvány volt, még a lepkék barátja számára is: vagy két méter magas, csupa izom; a legszebb indogermán arcvonások; napbarnította arcából csak úgy világítottak a kék szemek.
A lepkék barátja, akkor áfával együtt épphogy hét éves lévén, bár esztétikailag tudta értékelni a látványt, de egyébiránt külső szemlélőként tekintett széjjel. S abban a szempillanatban észrevett egy nem kevésbé lényegtelen részletet.
Ugyanis ott, abban a pillanatban történt Valami.
Állt ott két ember, állt, nézte egymást, és körülöttük egy pillanatra megállt az idő, elsüllyedt a tér, benne munkások, ebéd, sör, kislyányka, nyáridő - semmi nem volt ott, csak két lélek, akik egymásra találtak a Sors furcsa szeszélyei folytán, hogy megkíséreljék a lehetetlent: egymást szeretni.
A jelenlévők egybehangzó állítása alapján, valósággal forrt a levegő abban a pillanatban, és ha bármelyiküknek, bármi kétsége lett volna addig afelől, hogy létezik első látásra szerelem - ezt a pillanatot követően nem kételkedhettek benne.
...
A kút persze elkészült, a kislyányka egy életre megtanulta, hogy is készül egy ilyen holmi, és eljött a Szerelem is - de mégsem lett happy end a dologból.
Nem lett, pedig a kislyány imádta, mikor a hatalmas Pista bácsi ráfújással eltüntette a zsebkendőjét, és a füléből elővarázsolta a tízforintost - soha férfiember nem játszott vele, nem is igen látott még olyat, hogy férfi, s ez a példány néha leállt vele bolondozni és mosolyt lopni arra a túl komoly kis arcra.
...
Mégsem lett happy end - s ennek mindösszesen egyetlen apró kis oka volt, semmi több.
...
"Tudod, azt mondta, hogy egyedülálló. Mutatta a személyijét is, az állt benne, hogy özvegy. Tudod, milyen voltam világéletemben. Akármennyire is tetszett, sosem álltam volna kötélnek, ha tudom, hogy nős. De honnan tudhattam volna? Két személyije volt...
...
Ő volt életem legnagyobb szerelme. Mindenek ellenére."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.