Reményke

Az ultrahang vezérelt biopszián a főorvosasszony laza, enyhén lekezelő modora üdítően hatott stressztől befalsult lelkemre.
Azzal kezdte, hogy leb.szott, miért nem hoztam el a mammográfia CD-t - mire én védekezésül előadtam, hogy azt nem kaptam meg, csak a leletet és a javaslatot a három hónappal később esedékes MRI-re.
- ...amúgy is... az már három hónapja volt.. - próbálkoztam, mire egy legyintés volt a válasz:
- Három hónap? Az semmi, mintha tegnap lett volna!

Itt mukkanni se mertem már, annak fényében, hogy Morgó szegény nővére három hónappal ezelőtt még, ha nem is túl vígan, de éldegélt, nem tudom, neki mi véleménye lenne erről a hozzáállásról - de végül is mindegy, ezt sajnos sose fogjuk megtudni már.
Egy nyekk nélkül kotródtam a vizsgáló ágyra, hogy a következőkben ilyeneket hallgassak:
- De hát nincs is itt semmi. Semmi olyan, amit az ultrahang ki tud mutatni. Itt négy centis indeterminált korai halmozás szerepel ezen az MRI-n, de hiába nézem ultrahanggal, még csak egy kis megvastagodást sem látok. No mindegy, azért megszúrjuk - volt a konzekvencia a jobb mellemnél, majd a jelzett területen össze-vissza mozgatva a tűt, vettek vékony tűvel mintát több helyről is.
A balnál valamivel koncentráltabb volt az eljárás, ott látni részint a korábbi cisztákat (melyek az MRI leleten nem szerepelnek); másrészt fölöttük valóban látni valami szöveti szaporulatot, de az ultrahang szerint - ellentétben az MRI véleménnyel - ennek nincsenek rosszindulatú külső jegyei. És egyébként sincs két centi, talán a cisztákkal együtt.

Igazából ezeknek a híreknek már nagyon megörültem, függetlenül a doktornő stílusától - mely inkább hasonlított a túl izgulós gyerekeket fegyelmező jó pedagóguséra, mint bármi másra - legszívesebben tánclépésben hagytam volna el a rendelőt. A folyosón Andikám várt halálra rémülve, és a doktornő elmosolyodott:
- A lánya? Nagyon hasonlítanak!
- Igen - öleltem meg szegényemet.

Sajnos a nagy örömködésben annyit még értettem, hogy csütörtökön lesz eredmény, de hogy melyik csütörtökön, azt már elfelejtettem.

Persze a szövettani még akármi is lehet... de akkor is, legalább nem olyan kiterjedt, mint amilyennek hittük.

Szóval ma örömködés van, azért is.

És tegnap is jó volt.. Alcsútdobozon az arborétumban, a hóvirágok között sétálni Robertóval. Egészen felfrissültem, lenyugodtam tőle: végre fényképezhettem.
Csak azokat a rusnya, direkt előnytelen képeket ne csinálta volna rólam.
De hát mit várjak tőle? Habár ötvenhétezerszer elmondja, hogy szeret, akkor se mond igazat. Akkor nem viselkedne így.

Soha, egyik se mond igazat.


Magna Cum Laude: Engem nem lehet szeretni