Kedves Naplóm,

(Avagy: a szeretet a túlélést segíti. Nem öncélú. Ja, és kell közös cél, meg közös "autó" (élet) is. Esélytelen ez az egész negyven fölött.)

a mai nap a mentálisan erős emberek által elkerült 1. hiba jegyében, azaz kedvenc sportommal, az önsajnálattal telik.
Ebbe kicsit minden belejátszik: hetek óta pörögtem, meló, gyerekek, helytállás... és tegnap estére kiürült a lakás, mindenki elszéledt, én meg itt maradtam ebben az orgonaillatú borongásban, egyedül.
Az én drága exemmel nem igazán jutottunk semmire, azon túl, hogy megállapította, hogy egy görög dráma főhőse lett - ha úgy vesszük, egész jó kis drámáé, arra mindenképp jó volt ez az egész, hogy a bennem munkáló hajtóerőket kicsit jobban megértsem.
De ettől persze semmi se lett jobb, és már nem is lesz.
Ma pedig különösen szürke minden.
De holnap majd jobb lesz: hazajönnek a gyerekeim, én pedig költhetem a pénzemet rájuk.
Ez is valami.
Tegnapelőtt Andrással végigelemeztük a cikket, a mentálisan erős emberek által mellőzött szokásokról, és meg kellett állapítsam, hogy én nem csak sajnálni szeretem magam (érdekes, ezt régen sose csináltam, az utóbbi évek hozták ki belőlem), hanem egyéb pontokban is kevésnek bizonyulok.
A második pont tekintetében javulást tapasztalok magamnál - egyre kevésbé hagyom, hogy direkt, vagy indirekt módszerekkel irányítsanak engem. Persze, ezzel felvállalom a magány kockázatát - mint látjuk. Hisz azokat a dolgokat, amiket én szeretek, a jelek szerint rajtam kívül senki se szereti.
Hát... ez van.
(Amúgy sincs képem arról, hogy hogyan kellene egy normális kapcsolatban normálisan létezni.
Tehát elmondható, hogy kép-telen vagyok rá. ...de ez egy másik bejegyzés témája lesz. Egyszer. Talán.)
A hármas pontban viszont határozottan és sokat romlottam, mint András fiam ezt meg is jegyezte. Úgy értem, a válság előttig én nagyon is nyitott voltam a változásokra, bátor voltam. No ezt az elmúlt évek eléggé lebontották bennem. Ma már inkább választom a biztos és elviselhető rosszat, mint az ismeretlent.
Hát, ez valószínűleg hiba, de hogy másképp lesz-e még valaha... nem tudom.
A következő... na igen. "Nem pazarolnak energiát olyan dolgokra, amelyeket nem tudnak megváltoztatni". Talán ez a legnagyobb hibám, ez veszi ki belőlem a legtöbb erőt, hogy utána bekövetkezzen az 1. pontban leírt állapot, vagyis az önsajnálat.
Jó lenne leszokni róla, ez valami olyasmi, mint az öncélú szeretés, a céltalan és nem hatékony munkavégzés, meg a fölösleges információk gyűjtögetése: nem a túlélést segítő figyelem-pazarlás.
Az ötös pontban (nem aggódnak amiatt, hogy mindenkinek megfeleljenek) viszont a kor határozottan javulást hozott. Kevésbé érdekel, hogy kinek vagyok így megfelelő, és kinek nem.
Hisz még szakítani is képes voltam emiatt. Bár megszenvedem, ez kétségtelen. De akkor is.
Nem félnek rizikót vállalni az ésszerűség keretein belül - na ez jó kérdés. Ugyanis én mindig kockázatvállaló voltam - talán az ésszerűség keretein túl is. Jó lenne tudni, hogy az ésszerűség keretei lettek kisebbek, vagy beértem a keretek közé. Mindenesetre ezt a változást is a kornak és az átélteknek tulajdonítom, azt hiszem.
Nem bánkódnak a múlton... dehogynem. Minél öregebb valaki, annál több dolgon lehet bánkódni. Persze, ez is egy idő és energiarabló hülyeség, figyelempazarlás olyasmire, ami nem segíti a túlélést. Tudom.
Nem követik el ugyanazt a hibát újból és újból - hát én már nem követem el ugyanazt a hibát újból és újból. Sőt, inkább nem csinálok semmit, nehogy hibázzak. De hogy ez jó-e? Hát, nem hiszem.
(Nincs képem róla, hogyan lehetne jobban csinálni. Vagy ezt már írtam? Ki gondolta volna? Mindenesetre rosszul meg már nem akarom.)
Képesek elismerni mások sikereit - ezzel sose volt gondom.
Nem adják fel az első bukás után - nem, az után én sem adtam fel. De azóta már sok bukáson vagyok túl, és mi tagadás, egyre nehezebb felállni.
Nem félnek egyedül lenni - nem, én se félek. De ma valahogy rosszul esik. Persze, ezek a napok egyre ritkábbak. Talán egyszer majd eljutok odáig, hogy sose legyenek ilyen napok.
Talán.
Nem érzik úgy, hogy a világ tartozik nekik valamivel - én sem érzem. A világ olyan, amilyen, nem jó és nem rossz, nem tartozik, és én se neki.
Nem várnak azonnali eredményeket - kérdés, hogy én várok-e még egyáltalán bármilyen eredményt.
Bár, talán,  igen.
Csak nem fektetek túl nagy energiát már a várakozásaimba.
Mert minek már.

Abba: The Winner Takes It All