Pár napja az a gondolat ivódott belém, hogy Politikai Gazdaságtan a maga (elviselhetetlen) habitusával kiválóan illene az exeim gyűjteményébe. Némely megnyilvánulása a virtuális térben annyira (ütnivalóan) ismerős, mintha máris az lenne.
Ez persze érezhetően erős vonzást jelent mindkettőnknél, ezt világosan látom - de bennem legalább akkora taszítást is.
Így nem lehet a kérdést félvállról venni, akkor sem, ha legszívesebben azt tenném vele. De hiba lenne, mert még véletlenül elsodorna valami olyasmi, amit nem akarok.
Mert a második gondolatom az volt, hogy köszönöm, exem már épp elég van, nincs szükségem egy újabbra. Van nekem elég gondom az előzőekkel is, minek ezt tetőzni... szóval: köszönöm, nem.
De valami mégsem volt kerek ebben a történetben, és elkezdtem tovább morfondírozni, hogy miért nem tudok én ettől az egésztől szabadulni, ha egyébként nem kérem.
Az egóm persze felélénkült, és vagy két napig magyarázott, hogy: "Biztos azért, mert segítened kell neki. Meg tudnád mutatni a helyes utat. Hogy ne legyen depis. Lássa meg az apró szépségeket. A kis lépések művészetét. Az Utat..." bla, bla, bla. Két napig hallgattam ezt a locsogást a dobhártyám mögött, de még mindig nem állt össze a kép. A kis ördög időnként visszaszólt, és azt mondta, hogy ez az egész baromság, hogy megtanulhattam már korábban, itt volt rá példának az előző bő három év is, hogy egy ember nem fog megváltozni, ha ő maga nem akar. És egyébként is: Paks 2 minden energiája kevés ahhoz, hogy egy embert kimozdítson az önsajnálat mocsarából, ha ő szeret ott dagonyázni.
Ma délután aztán eljutottam a Felismerésig. (Már épp ideje volt, Morgó szerint én hetente rájövök az Élet Értelmére, és már csütörtök van).
Tehát, a Felismerés az volt, hogy nem tanítani, hanem tanulni kaptam ezt az erőpróbát. Hogy kellő alázattal kell a másik ember felé fordulni, a Tükör törvények ismeretében, és megkeresni, hogy mi az ebben a szituációban, amivel dolgom van.
Furcsa válasz jött ki.
Az önsajnálattal van dolgom. Megtapasztalhatom, hogy a másik oldalról nézve, milyen is az az ember, aki sajnáltatja magát.
Hát... nem kellemes társaság, annyi szent. És akkor enyhén fogalmaztam. Szégyellem magam amiatt, hogy néha én is beleesek ebbe a hibába. Igyekezni fogok, hogy elkerüljem. Jó kis lecke ez.
...
Mostanáig ment a harakiri. Nem igazán jött össze az alázat, legalábbis kifelé semmiképpen.
De az ember átment békába.
Konkrétan.
(Nem, erre nem vagyok büszke. De kihozza belőlem a legrosszabbat. És olyankor nincs háromlábú, akinek lenne esélye. Neki se volt.)
(Ja, és mielőtt könnyeket ejtenétek érte: higgyétek el, megérdemelte.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.