Évértékelgetés, vagy minek nevezzem

Rendszeres olvasóim tudják, hogy az évnek ebben a szakában, az év összefoglaló videók és képalbumok idején, politikusaink mintáját követve, magam is szoktam némi  szubjektív évértékelést barkácsolni, a megtett útról, az elértekről és az előttünk álló feladatokról.
Másfél hete készülök erre, de nem jön össze az Istennek se. Egyszerűen nem jön az ihlet.
Mivel azonban tudom, hogy helyettem nem írja meg senki más, nincs hivatalos bértollnokom, valahogy neki kell kezdenem.
Ezzel kapcsolatosan az a - valamelyest kezelhető - vezérgondolatom támadt, hogy ez az év a szélsőségek éve volt.
A szélsőségek éve volt, ami a történéseket illeti, jó kis erőpróbákat mért rám a sors - és végül is, tűrhetően sikerült venni az akadályokat, még akkor is, ha nagyon kifáradtam bele.
Tulajdonképp mindennek, amivel az idén küzdöttünk, a gyökerei a 2015-ös évbe nyúlnak vissza.
A rettenetes 2015.01.15. és az azt követő események, a céltalan sodródás hónapjai paradox módon hoztak annyi pihenőt (tekintettel a lecsökkent munkamennyiségre) hogy valamelyest megerősödtem fizikummal, mire eljött a 2015 ősze - és vele a borzalmas diagnózis.
Az ezt követő hónapok a rákkal való küzdelemmel teltek. Ebben az időszakban másodlagossá vált a "hogyan tovább" kérdése.

Valamikor az idén év elején jutottam el odáig, hogy elapadtak a könnyeim, elmúltak az éjszakai halálfélelemmel terhes pánikpillanataim. Azt hiszem, hogy ebben része volt Csaba állapotjavulásának - nem untatlak Benneteket a részletekkel tovább, hisz leírtam annak idején mindent erről.
Mindenesetre az ember lelke úgy van felépítve, hogy, mintegy önvédelemből, idővel belefásul a rossz dolgokba. Hozzászokik, megedződik, napirendre tér - valami ilyesmi történt velem is. Miután jobban lett, megkönnyebbülést éreztem - túl nagy teher az ember lelkének az ilyesmi.
Közben lassan kitavaszodott, az Ügynökségen állt a balhé, és felrémlett a legrosszabb: hogy megint kidobhatom a kukába az elmúlt hat év minden szorgos munkáját, és kezdhetem újra felépíteni valahogy az életemet.
Akkor kaptam azt a tanácsot, hogy ne a csökkenésben gondolkodjak.. nem lehetek érte eléggé hálás, azt hiszem.

Kicsit össze is jöttek a dolgok. Szükségem volt arra, hogy lekössem az energiáimat - hiszen tavasz volt, lényegében magányos voltam, és tele életerővel, aminek valamiféle levezetés kellett.
Hát megfogadtam a tanácsot. Egy jó üzleti koncepció, némi szerencse, napi 10-12 óra munka és rengeteg kitartás van abban, hogy ott tartok, ahol tartok.
Közben megélhettem szakmai vonalon azt, amit a magánéletben soha nem sikerült: hogy szeretnek, hívnak, várnak, elismernek.
Ez az év másfélszeresére növelte a bevételeimet. A határán járok a teljesítő képességemnek. Pontosan tudom, hogy innen előbbre jutni egy személyes vállalkozásként már nem igazán lehet. De azt is tudom, hogy a következő lépcsőfokhoz még "fel kell nőnöm". Bízom benne, hogy sikerülni fog.
Van az a mondás, hogy "amiről van képed, arra képes vagy". Most már, ha halványan is, de van képem róla. :)

Valamikor a nyáron történt, hogy Csaba betegségét "akut"-ról "krónikus"-sá minősítették át. Akkor már egy ideje sejtettem, hogy valami nem egészen oké. Még mindig nem tisztította meg kellően a lelkét a démoni befolyástól..
Akkor könyörögtem neki utoljára: menjen el kineziológushoz, ezeket a lelki blokkokat fel kell oldani.
- De én nem hiszek ebben!
- Nem is kell benne hinni. El kell menni. Adni magadnak egy esélyt. Legfeljebb nem használ. Ha legalább egy kicsit szeretsz, elmész.

Nem ment el - és engem most már nem is érdekel, hogy elmegy-e, vagy sem, hogy akar-e élni, vagy sem.
Durván hangzik ez, tudom.
De egyetlen embernek sem lehet megmondani, hogyan élje az életét, halja a halálát.
Én többet nem tanácsolok neki semmit.

(Kell a jó? Nem. Kell a rossz? Két kézzel! - mondogatta Nevelőapám - és milyen igaza volt.)

(- De hiszen majdnem megölt Téged!
 - Tudom.)
...
A múlt héten úgy kellett összeszednem az előszobában. Annyira rosszul volt, hogy negyed órába telt, míg elmászott a kapucsengőig, hogy beengedjen - és előttem már végigfutott minden, ott tartottam, hogy hívom a lányáékat...

Azóta újra vannak éjszakai pánikrohamaim.
...
Pedig nem kellett volna ennek az egésznek így lennie.
Öt évvel ezelőtt én olyan szerelmes voltam egy csodálatos emberbe, mint már régen nem.
De ő sem viszonozni nem tudta, sem elviselni nem tudta, hogy őt szeretem.
De elengedni sem tudott.
Évek óta élek úgy, mint egy szárnyaszegett lepke.
Segíteni szerettem volna neki - minden betegségét végigcsináltam vele - és mindig engem hülyézett le. Mindig megmondtam, mi a baj, mit kell csinálni. Veszekedtem az orvossal, ha azt kellett, hányást takarítottam, ha arra volt szükség, vizsgálatokra kísértem - és mégis, valamelyik nap - már jobban volt - rám szólt, hogy sok meleg vizet használok.
- Nem neked kell kifizetni - mondta, és akkor valami feljött bennem, és csípőből lőttem a választ:
- Biztos vagy te abban?

Válasz nem jött. Lehet, hogy rájött, hogy igazam van.
De akkor már késő volt. Kimondta. És mikor kimondta, komolyan gondolta.
Én pedig felvezettem a kartonjára.
Nagyon sok van már a rovásán. Nagyon, nagyon sok. Túl sok ahhoz, hogy jó legyen a közérzetem, ha rágondolok.
...

Sajnos, lehet, hogy bennem van a hiba - nem szeretem eléggé, mert a szeretet hosszan tűrő és megbocsátó, és én nem tudom ezeket megbocsátani, tele vagyok tőlük keserűséggel és haraggal.
Lehet, hogy a lányai sem tudtak néhány ehhez hasonló megnyilvánulással mit kezdeni. Így marja el az embereket maga mellől.
És közben pedig egy beteg ember, akinek támogatásra van szüksége.

Olyan nehéz ez.
...
A nyáron, az önmagam elől való menekülés jegyében, nem csak dolgoztam, hanem csavarogtam is rengeteget. Bejártam fél Magyarországot. Érdekesség, hogy útitársaimat, kivétel nélkül mindenkit, a Facebooknak köszönhetem. Voltam a Pólósokkal Orfűn - itt, azt hiszem, túllőttem a célon, és mélyen belegyalogoltam Kvízkirály lelki világába.
(A sors az ilyesmivel nem marad adós - ezt is visszakaptam. Mert igenis, létezik Karma. Akkor, és ott törleszt, amikor nem számítasz rá - és amikor a legjobban fáj.)
...
A fotósokról, és köztük L-ről írtam már itt, ezen a helyen.
Arról viszont nem, hogy úgy esett, hogy gyűjtöm a tábortűz mellett üldögélős dumálós fényképeit. Minden kiránduláson készül egy :)
- Igen, ez tipikus, ilyen vagyok, csak ülök és magyarázok - mondta a legutóbbi művemről, és nekem azóta, valahányszor, mint Charlie szárnyaszegett angyala, órákig hallgatom a másik vízöntő végtelen szónoklatait arról, hogy szerinte mit, hogyan kellene csinálnom, mindig bevillan ez a mondat, kicsit eltartom a telefonkagylót, hümmögök, bólogatok - az agyam már rég kikapcsolt - és még mosolyogni is képes vagyok magam elé, mint egy félhülye.
Igen, azt hiszem, L-t becsülöm.
Ez is valami, ha a boldogsághoz nem is elég.
...
A kézimunka táborba már nem is volt sok kedvem elmenni, de előre megbeszélt program volt, csakúgy, mint a keszthelyi kirándulás Anyussal. Végül is nem bántam meg őket, de akkor már bennem valami csendesen sírt az otthon után.
Ez a hang azóta is csendesen sírdogál, látva, hogy a sok munka és csavargás miatt az otthonom, a kert, a ház, a szobanövényeim, a kézimunkáim és minden egyéb, férfiszemmel rettenetes uszony, melyek között lakozom, valóban teljesen elhagyta magát, és immár totális generálra szorul az egész életterem, kint és bent egyaránt.

Fennforog a nagy kérdés, hogy mindezt hogyan tudom kivitelezni, hisz a "vagy időm nincs vagy pénzem" szűk keresztmetszetéből valami mindig hiányzik ahhoz, hogy itt megvalósuljon a csodálatos lakhatási jajdejó. Néha annyira nyomaszt, hogy inkább elmenekülök, hogy ne is lássam a fennforgást. :(
Lakótársaimat próbálom motiválni, hogy kíséreljenek már meg időszakosan megmozdulni - sajnos figyelemzavarosak mindhárman, néha van olyan érzésem, hogy négyen ötfelé megyünk - aztán néha, este, összeakadunk a konyhában, és akkor nagy röhögések és boldog csacsogások vannak.
Bár, ha őszinte akarok lenni, az utóbbi hetekben már ezek is ritkulnak, ahogy csökken az energiaszintem.

Minderre jött az az élmény, hogy megélhettem egy éjszakára a Szerelem csodáját - és utána a totális összeomlást.

Most? Megpróbálom magam összerakni. Apró, pici, csillogó szilánkokat ragasztgatok egymás mellé, újra, már nem tudom hányadszor. Nincs is már bennem nagy elszánás a művelethez - nyugodtan maradhatna úgy is, ahogyan van. De tudom, hogy van még közel ötmillió forintnyi dolgom az életben.

Aztán nem érdekel már tovább.

Engem úgyse lehet szeretni.

Magna Cum Laude - Engem nem lehet szeretni