Sokáig nem tudtam értelmezni a jelentését ennek, de az idén megvilágosodtam (vagy legalábbis sikerült barkácsolnom rá egy házi jellegű magyarázatot).
Meggyőződésem, hogy az idei Karácsony egy Kiskarácsony.
A magyarázat a hétvége és a Karácsony rejtélyes viszonyrendszerén alapul. Ugyanis, a Karácsony terjedelme változó a hozzá tartozó hétvégével egységben, mint ahogyan a Karácsonyra való felkészülési idő is változó. Háromtól öt napig is terjedhet egy Karácsony - és ilyenkor, a fényszegény, enervált év végi napokon nagyon nem mindegy, hogy három, négy, vagy öt nap a rekreációs idő.
Az idei igazi Kiskarácsony, mindössze három szabad nap, ráadásul a 24-e is szombatra esett, tehát alig volt felkészülési idő - és mire az ember kicsit megpihenne, már mehet is újra melózni.
Az utolsó két hétben már kikészültem, azt hiszem. Sokat hibáztam is, kissé túlzásnak éreztem, hogy akvizíció, új BO betanítás, novemberi zárlat, jövő évi terv, adófeltöltések, meg még ez, meg még amaz is, meg még a kiskutya vérvörös...
szóval besokalltam.
Tudom, hogy ez az a magatartás, ami nem vezet sehová. A munkát el kell végezni, és kész.
De ha egyszer fizikailag, idegileg kevés vagyok hozzá?
...akkor meg kell magamat erősíteni. Más út nincs...
Pénteken elmentem a háziorvosomhoz, és végre felírattam az Aktiferrint. Kiváltani sajnos nem volt időm, de ünnep után az első dolgom lesz.
Minden támogatásra szüksége van a szervezetemnek ahhoz, hogy ezt a leterheltséget bírjam.
Ha őszinte akarok lenni, el kell mondjam, hogy sokkal boldogtalanabb vagyok, mint tavaly ilyenkor. Akkor "csupán" a rák, az anyagiak, a saját magányom, boldogtalanságom és halálfélelmem voltak a problémáim - de legalább volt időm, energiám a háztartásommal, a növényeimmel, a kézimunkáimmal törődni.
Már jó ideje nincs semmi ilyesmire érkezésem. Az tény, hogy nincs időm magamat sajnálni a magány miatt, vagy amiatt, hogy engem nem szeretnek - de az is tény, hogy töltekezni sincs időm, módom. Pedig ez nagy baj.
Tudjátok: én valahogy szeretem a magányt. Olyankor nem bánt senki, nem hazudik senki szeretetet puszta önzésből, (az angol I need you mennyivel őszintébb kifejezése ennek, ha belegondolunk..) nem kell senkinek megfelelnem, nem kell adnom, adnom és adnom a végtelenségig - de mostanában szinte sosincs ilyen.
Jeró azt írta a fényképem alá, hogy nagyon gyanús vagyok neki, és én értettem, hogy arra gondol: gyanús, hogy nem az Istennek tetsző életet élek.
..és igen, még igaza is van, amennyiben az "Istennek tetsző" a "képességeinek, hajlamainak és terhelhetőségének megfelelő" szinonimája.
Ilyenkor csak arra szabad koncentrálni, hogy volt már ehhez hasonlóban részem. Sok küzdéssel bár, de végül megugrottam a lécet.
Most is meg fogom.
Mert kemény vagyok, mint a kád széle.
A Kiskarácsony a lehetőségekhez képest jól telik, bár épp az előbb, barátosném posztja apropóján gondoltam bele, hogy igazából senkitől nem kaptam semmit, mint rendesen.
A kérdés az volt, hogy ki, mit kapott Karácsonyra.
A válaszom:
A családomtól csak a szokásosat: semmit. Én is csak pénzt adtam nekik, legalább az ajándékért tipródós köröket nem kellett végigküzdenem a vásárlás szentélyeiben. Azt inkább rájuk hagyom, verje el ki-ki kedve szerint a pénzemet. Csaba unokáitól kaptam fürdősót meg illatgyertyát, a lányától egy üveg narancslikőrt, tőle meg fogok kapni ha igaz egy üveg Garrone Cherryt (azt kértem Szilveszterre). Mindez a Karácsony nekem... nem írom le, hogy mennyibe fájt mert nem ez a lényeg. Adhattam, és kész. Örüljek neki, hogy tudok még adni. Addig jó, míg az ember nettó adni tud és nem szorul rá, hogy kapjon.
Azért, mikor ezt így leírtam, éreztem valami keserűséget a torkom mélyén, éppen csak jelzésszerűen. Épp csak halványan felrémlett a kósza gondolat:
- és vajon, ha tényleg szükségem lenne arra, hogy valaki segítsen, hogy valaki, valamit adjon - vajon kapnék-e bármit is bárkitől?
És a kis ördög vígan kacagva suttogta a fülembe, hogy "Nem! Nem kapnál senkitől semmit! Ha nem tudsz adni, le vagy sz@rva! Hisz sose szerettek... Senki se szeretett... Azt se tudják, mit jelent ez a szó! Csak kapni szeretnek, láthatod!..."
...legalább az idén már valamelyest kivették a részüket a "picikéim" az előkészületekből.
Ez is valami, bár sokat kellett küzdeni még ezért is.
A Szenteste a szokásos rohanással telt: sütésfőzés, Anyukám elhozása hozzánk, családi vacsora, éneklés, beszélgetés, aztán hazavittem Őt. Este kilencre értem Csaba lányáékhoz a karácsonyi bulira, és egy órakor jöttem el, hullafáradtan.
Anyukám miatt már nagyon aggódok... borzasztó nehezen viseli már a 86 év terhét. Rengeteg a fájdalma, alig lát, alig hall.. és újabban már kezd feledékeny is lenni.
Isten tudja, meddig lehetünk még együtt. Persze csemetéim nem mérik fel teljesen ennek a súlyát - hisz azért gyerekek, hogy ne érezzék ezt.
De én rettegek.
Az este másik, szomorú-fájdalmas fénypontja az volt számomra, mikor szegény kis öregemet a lányáéknál kicsit megtáncoltattam. Ő maga se, de én se gondoltam volna, hogy még ilyesmiben lesz részünk - de lett, ha csak pár taktus erejéig is.
(Valamelyik nap nála voltam, és elmondtam neki, hogy lassan elmehetnék idősgondozónak is. Rám nézett, mosolygott - tudta, mit beszélek - és azt mondta: "Akkor lennénk igazán nagy sz@rban!"
Igen, a maga módján ő még mindig egy Alfa. Mindig is az volt..)
Csak ne lennék perben, haragban az Istennel.
De nem tudom neki megbocsátani, hogy nem csupán teremt, hanem pusztít is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.