A gyűjtőlencse

"Elöregedett erek"

"Agytörzs"

"Koponyaűri nyomás"

Ilyen kifejezéseket mondogattak nekem az orvosok, s a borzasztó szavak tompán koppantak a dobhártyámon, tompán és reménytelenül. S hetek teletek el, és még mindig újra és újra hallottam őket, mindig új és új sírógörcsre tüzeltek, a végkimerülésig, és azon is túl.

Éreztem, hogy ez így nem megy tovább. Fogy az erőm. Szó szerint felemészt a bánat - milyen szép kifejezés ez, és mennyire valós jelentéstartalommal bír.

Aztán egy napon jött egy gondolat. Segítőmmel beszéltünk előtte arról, hogy ha valakit nagy trauma ér, elveszít egy hozzá közel álló embert, valamely szerettét - nos, a következő fél-egy év kritikus lehet a számára; sokan ilyenkor új betegséget "szereznek be".

A Biologika szerint ennek az oka az agyban a trauma hatására keletkező lézió.

Mivel a Biologikának azért általában igaza van (gondoljunk csak a mellrákom kialakulásának körülményeire), elkezdtem ezen a traumás sérülésen gondolkodni. Ez olyan, mint egy kis folt az agyban. 

Miért ne élhetném meg mindezt a folyamatot a tanult módszerekkel, egy magasabb tudati szinten?

Ehhez csak vizualizálnom kell a sérülést, mint egy kis, kör alakú foltot, s hogy ne legyen magasabb a károsodás mértéke, ebbe kell összegyűjtenem mindazt, ami ennyire fáj.

Elkezdtem hát azt a technikát alkalmazni, hogy valahányszor eszembe jutott valamely rettenetes szó, mely előtte akadálytalanul futott végig az idegpályákon, rombolva és zokogásra űzve - nos, a szó, és az idegpályák közé tudatosan beékeltem ezt a foltot, mely magába gyűjtötte mindezeket. Ily módon a sírás, mint válaszreakció, elkezdett ritkulni annak ellenére, hogy a gondolatok még sűrűn érkeztek.

Néhány hét után jött egy gondolat, hogy meg kell viszgálnom közelről a gyűjtőlencsét.

Először kicsinek, keménynek és sötétnek láttam, valahogy úgy, mint egy babszemet. Színe a feketének az az árnyalata volt, amely elnyel minden fényt, s én szomorú voltam... nagyon szomorú.

Ezután lassan elindult a változás folyamata, világosodott, lágyult, világosodott, lágyult; s mikor pár hét múlva újból elővettem, már lágy volt, s fényesen tükrözte vissza a Nap sugarait, mint egy igazi lencse.

Közelebb hajoltam, hogy megnézzem, mi van benne.

Ledöbbentem.

Tele volt könnyel. Könnyből volt, s a könnycseppeken ragyogott a Nap.

...

Még hetekig hurcoltam ezt a lencsét a szívemben, időnként elővettem, megnéztem - nem változott.

Aztán egy napon váratlanul megtörtént, hogy a rettenetes szavak összekapcsolódtak bennem a saját agyam állapota miatt érzett aggódással. Írtam már talán itt, hogy rendszeresen a jobb agyféltekémmel küzdök - Anyámat jobb oldali agyvérzés vitte el; s megint felrémlett bennem a jelenség, amit genetikai szinten családi hajlamnak, magasabb szinten mintáknak neveznek.

Segítőmnek el is mondtam mindezeket; s ismét meditálni kezdtünk a családi karmák oldásán.

Az energetikai kezelés során aztán furcsa dolog történt.

Valahonnan a szívemből előkerült a benne őrzött gyűjtőlencse, szétpattant. A benne lévő könny kifolyt - egyenesen a jobb agyféltekémre.

Még meg sem ijedhettem, megszólalt a Hang:

- Nem kapsz agyvérzést.

...

Az élmény után ismét elteltek hetek; nem éreztem a jobb agyfélteke táján semmilyen diszkomfort érzetet, mégis tamáskodni kezdtem sajnos.

- De ha azt ígérted, hogy nem leszek rákos; és azt is mondtad, hogy nem kapok agyvérzést, akkor mégis, mibe fogok meghalni? Hisz a Te rendeleted, hogy senki nem élhet örökké, és szegény Csaba mondta mindig, hogy nincs rondább látvány, mint egy egészséges hulla - idéztem szegény öregemet.

A Hang hahotázni kezdett.

- Ne aggódj! Időben meg fogod tudni!

...azóta újból érzem a koponyámban azt a furcsa érzést.

Nem vagyok rá büszke.