Interferencia

 Sok idő telt el, hetek, mire egyáltalán megpróbálkoztam a meditációval. Volt bennem egyfajta félelem, hogy mit fogok találni a fényben mindezek után. Féltem a rám váró testi-lelki fájdalmaktól.

Pedig a java még hátra volt.

Eltelt egy hét, és Robi kirándulást javasolt, én pedig, fájdalmaim ellenére, szívesen indultam vele útnak. Azonban a kisvasútról való leszállás újabb fizikai kínokat hozott az életembe. Fájó derekamra figyelve, rosszul léptem le a vonatlépcsőről, melynek elemi. éles fájdalom lett a következménye a bal térdemben.

Amúgy is, már néhány hete kínlódtam a jelenséggel, mely szerint a csípőfájdalmam, mely már huzamosabb ideje állandó vendég volt a jobb oldalamon, egy Segítőmnél tartott családállítás egyenes következtében átvándorolt a bal oldalamra.

A családállításon történtek is ide kívánkoznak; de most elöljáróban csak annyit erről, hogy míg a jobb oldalon jelentkező fájdalommal együtt tudtam élni huzamosabb ideig, a bal oldalra vándorolt fájdalom már rövid idő alatt az őrület közelébe kergetett. 

Balkezes és ballábas ember lévén, a legfőbb közlekedési eszközöm került bajba... s ezt a rossz lépés, majd az ennek következtében a térdemből hallatszó recsegő hang, és az újabb éles fájdalom csak fokozta.

Ezzel együtt hősiesen letoltam a kiránduláson úgy nyolc kilométert; majd beültem az autóba - de kiszállni már alig tudtam.

Azóta egyszer-kétszer próbáltam terhelni a térdemet, de a legutóbbi ilyen kísérlet - jógaóra Szandránál - után újból járóképtelen lettem, s azóta inkább kerülöm ezeket a lehetőségeket. Ismét az úszás felé fordultam emiatt, régi sportomban reménykedek, hogy talán segít majd - keservesen kezdődik, jelenleg kb. harminc-harminckét hossz a kapacitásom. Nekem. Aki átúszta a Pécsi-tavat, a Velencei-tavat stb. oda-vissza.

No mind1, tekintsük úgy, hogy az elmúlt másfél-két év távlatában az is csoda, hogy még úszok, és nem deszkán fekszek másfél méter barna föld alatt.

Aztán eljutottam valamikor Segítőmhöz is - fel kellett dolgoznom a jelenséget, hogy felkértem búcsúbeszéd tartására a családállításon történtek miatt, s ő nemet mondott (illetve nem mondott, csak jelezte). De végül is el kell fogadnom a döntését; neki én, bármilyen kedves is hivatásából kifolyólag, csak munka vagyok (a barátsággal kapcsolatos nézeteimet, illetve ezzel kapcsolatos lehetőségeim határát itt már kifejtettem, nem bocsátkozom részletekbe. Talán annyit megjegyeznék: inkább egy nyáj, vagy egy falka. Azoknak négy lábuk van, még tán nem felejtették el a barátság lényegét.)

Tehát eljutottam hozzá, kezelt, - mostanában nagyobb ellenállásokat kell legyőzni bennem egy-egy kezelés előtt -, meditáltunk, s határozottan jó volt. Sírás, oldódás, enyhülés - jó volt.

Aztán eltelt pár nap, és úgy gondoltam, megpróbálkozom ismét a dologgal, a szokásos módon.

A vezetett meditáció eleinte nagyon jó volt. Felértem a fehér fénybe; láttam azt a fényes palalelogrammát, akiben isteni énemet azonosítom mostanában - s akkor egyszer csak ott lett hirtelen Anyám is.

Ott lett, s én megörültem neki; szerettem volna magamhoz húzni, eggyé válni vele - hisz mindenki egy, mindannyian egyek vagyunk, ez a Tanítás, akkor miért ne lehetne?

Nos... hatalmas interferencia keletkezett a két lélek között. Zizegett, zúgott, vibrált, s ebben a pillanatban olyan ütést kaptam, hogy majdnem beleszédültem. Eltűnt minden; fehér fény, paralelogramma, Anyám szelleme... egyedül maradtam a sötétben, mint valami bűnelkövető.

Mintha a Világ Rendje ellen vétkeztem volna.

Sokkot kaptam.

Hetekig kerültem a meditációt; s mikor végre elmentem Segítőmhöz, akkor sem a szokásos jelenségeket tapasztaltam.

A fehér fény többé nem jelentkezett. A legtöbb, amit éreztem az energiák áramlásából, az csupán valamiféle vibráció volt. Mint a forró kocsiút felett a délibáb, remegő energianyalábok, sötét vászon előtt.

Hetekig feketeség volt; körbe vett kívül és belül is, s hiába próbálkoztam bármivel, nem enyhült.

S közben sajgó szívvel, zaklatottan köröztem a kérdés körül:

- De miért? Miér? Miért nem válhattunk eggyé, ha minden egy?

Megkérdőjeleztem mindent, Teremőt, Teremtést, a világ rendjét, mindent, amit tanultam, mindent, amiről ismereteim származnak akár bétában, akár alfában vagy deltáben, vagy bármely más tudati szinten.

Olvastam, hogy a térdfájdalom oka sem más, mint a hit elvesztése.

Velem most - talán életemben először - megtörtént ez.

S a tilalomfa, mely belém vágott akkor, abban a meditációban, nagyban hozzájárult az állapot rögzüléséhez.

Később persze - hisz a lélek gyógyulni akar - elkezdtem szelídíteni az eseményt. Tudomásul vettem, hogy Anyám és én, minden azonosulásom ellenére, melyek egy-egy jeléről már oly sokat írtam ezen a helyen - nos, mégsem vagyunk egyek, s ez - legalábbis a vele történtek megélése kapcsán - hozott némi nyugalmat és beletörődést. Ha tiszteletben tartom az ő elkülönültségét, és megadom neki az Édesanyámnak járó tiszteletet, bármilyen technika alkalmazása során is érkezzen hozzám, az mindig jó érzés.

De ez nem segített az alapproblémán.

Ha minden és mindenki egy, akkor mi miért nem vagyunk egyek? Miért tilalmas még az egyesülés is (lélek, szellem, teremtő szinten, - hisz erről beszélek)?

A választ még Segítőm sem tudta megadni, helyette meditáltunk, bocsánatot kértünk és megbocsátottunk már ki tudja hányszor; s ez a része a dolognak - a lelkiismeretfurdalás; a "mit lehetett volna jobban tenni" miatti szenvedés - lassan el is múlt; a Bétában (orvosok, mentők stb.) által elterjedt vélekedést, mely szerint megtettem, ami tőlem tellett; s ha ennél kicsivel többet teszek, - talán lehetett volna - de csak a szenvedést hosszabbítom meg vele. Így tulajdonképpen még a lelkiismeret-furdalás jelentős része alól is sikerült felmentést nyernem.

Mulasztásom, ha volt is egy aprócska, pontosan arra volt elegendő, hogy Anyámat a szenvedés jó részétől - amitől annyira félt - megkíméltem vele.

Paradoxon, de így volt.

Utólag már nem is tudom megmondani, hogy ez mennyiben volt saját cselekvés, és mennyire volt vezettetés. S ha az utóbbi volt, akkor vajon ki vezetett?

A Dolgok Rendjét illetően viszont nagyon sokáig nem érkezett el a megnyugvás.

Részint a Halál mint szükségszerűség; részint pedig az Egység - nos, ezek a dolgok zakatoltak bennem; s különösen az Egység tudatát ért támadás - melyre legalább annyira nem voltam felkészülve, mint a Halál látogatására - nos, nagy mértékben visszavetett a hitmunkában.

Kerestem tehát a választ a kérdésemre, s vele az utat vissza, a Fénybe.

Kerestem, de hetekig, hónapokig nem találtam.

Egészen addig, míg múlt hét végén Gáborkának is beszéltem erről az egészről.

Nevelt fiam meglepő komolysággal hallgatott végig, s mikor befejeztem a mondanivalómat, annyit tett hozzá:

- Mert Te még nem tartasz ott.

Kérdően néztem rá.

- Te mondtad: mindannyian az Egységbe tartunk. Anyukád már elérte. Te még nem. Még élsz, tehát még nem tartasz ott.

...

Néha a válaszok sokkal egyszerűbbek, mint gondolnánk. Annyira egyszerűek, hogy csak egy gyermek látja őket. Így lehet, hogy Gábor megválaszolta a kérdésemet.

Sírva, hálásan borultam a nyakába.