Repülők

 Voltak még augusztus huszadikák, másmilyenek.

Volt egyszer egy fiatal anya, aki három kicsi gyerekét, akikkel olyan szánalmasan kevés időt tudott együtt tölteni, mert minden idejét felemésztette a társadalmi elvárásoknak való megfelelés (könyvelőként) - szóval felnyalábolta őket augusztus huszadikán kora este, elindultak Mamától, levitte őket a rakpartra, tűzijátékot nézni; vásárolt nekik fénylő pálcát, nyuszifület, édességet, hogy azután az egyetemi városrész selymes füvén, a forró augusztusi éjszakán, a locsolóberendezések vízsugarai alatt szaladgálva játsszanak, lengetve a világító pálcákat. A gyerekek nevettek, béke volt és harmónia... Oly ritka pillanatok voltak ezek az életben. 

Szegény Mama, csak legfeljebb tévén nézte mindig az ünnepséget, s míg a gyerekek mulattak, meggyújtott mindig egy gyertyát.

S immár ez is csak a múlt.

...

Huszonegyedikén már nagyon rosszul voltam. Budaörsön repülőnapot szerveztek, még sugárhajtású gépek is érkeztek Kecskemétről, a fordulásukkor kiadott hangrobbanástól nem csupán szegény kecskéim fogták menekülőre, de az én agyam, idegrendszerem is kezdte felmondani a szolgáltatot. 

Hat éves koromig rettegtem a repülőktől. Volt lehetőségem a rettegésre: a repülőtér közelsége miatt hétvégén a sportrepülők vijjogása megszokott dolog ezen a környéken; csak én, a kis óvodás viseltettem irracionális félelemmel a hangok iránt; mint a strucc, dugtam el a fejemet, ha meghallottam, a fenekem égnek állt, a fejem betakarva...

A felnőttek sokáig értetlenül álltak a jelenség előtt, míg egyszer Anyám rá nem jött az okára, eredőjére.

- Tudod, kislányom, mi a háború alatt nagyon rettegtünk a repülőgépek zajától. Rettegtünk, hogy lebombázzák a házunkat. Különösen az amerikai gépektől féltünk, mert az általuk kidobott bomba akkora volt, hogy a pincéket is megsemmisítette a robbanás. És mi, civilek a pincében bújkáltunk - évekig. Én azt hiszem, hogy Te ezt a rettegést örökölted. De nincs okod félni, ezek csak sportrepülők, amik itt gyakorolnak. Nyugodj meg, nem kell félned. 

...

Valahogy így hangzott tehát ez a monológ, - pontosan már nem emlékszem a szavakra, de az energetikára, ami övezte, a felismerésre, arra mindenképpen. Felszínre került a tudattalan eredője, fénybe került, s ezzel valóban el is múlt a késztetés, hogy a fejemet homokba dugjam, mint a strucc, ha repülőgép zajt hallok. 

Innentől hiszek én a génekben örökölt emlékezet létezésében. Saját bőrömön tapasztaltam a létezését.

Anyám halálának másnapján azonban a repülőgépzaj ugyanolyan tüneteket produkált nálam, mint kis óvodás koromban. 

Napoleon Boulevard: Ugye, eljönnek ma a repülők?

"Az asztal körül

Csendben ülünk

Behunyt szemeinkkel

Fent repülünk

Irányra tartunk

Keressük a célt

Önmagunkra célzunk

De nem látjuk a vért"

...

Amúgy is nagyon ki voltam borulva; előző este Andris kérésére gyertyát gyújtottam, de nem bírtam végignézni, ahogy leég; tudtam, hogy segíteni kellene Anyámnak, hogy a fénybe térjen, de nem éreztem hozzá elég erőt; könyörögtem Robinak, hogy menjünk el valahová, akárhová, csak el a zajból és ebből az energetikából; Gáborka nem akart velünk jönni; ment a huzavona, hová is menjünk... már rendesen délután volt mire nekiindultunk Robival és Sancival.

Abádszalókra mentünk végül, megnéztük a telket, majd letaláltunk a strandra, ahol úsztam egyet... 

Valamelyest visszanyertem önmagam; mindenesetre sokkal jobban voltam, mint amíg még otthon kellett szenvednem - még némi tervecske is alakult a fejemben, jövőterv-csíra, a telek hasznosításával kapcsolatban.

Este - az úszásnak köszönhetően - viszonylag hamar elaludtam.

Álmomban egy kislányt láttam, fekete hajában masnikkal, ahogyan egy hatalmas ajtó előtt vacogva, görnyedten didergett, egyik kezében egy plüssmaci lógott. Hideg volt és sötét, és én imádkozni kezdtem, kértem Jézust, hogy engedje be az ajtón. 

Nagy nehezen végül mégiscsak rés nyílt az ajtón. A résen vakító fehér fény áradt ki, magához ölelve a kislányt, s én éreztem, hogy nem fázik többé.

Sírva ébredtem... mint azóta már oly sokszor.