Hullámzásban

 Félelemmel vegyes várakozással vártam az újabb labor eredményeket. Nem igazán mertem hinni a pozitív érzeteknek. 

Ám a tumor markerek a vártnál jobb képet mutattak. Nem csak, hogy határérték alatt voltak - de a nyári, jónak minősített eredményeket is alulmúlták (az alulmúlás ebben az esetben a legjobb dolog ami történhetett velem).

Három napig transzcendentális örömben éltem (ugye mondtam én hogy egészséges vagyok, csoda történt, az energiagyógyászat csodája). Azóta azért párszor figyelmeztettek belső részeim, hogy azért ott még nem zárult le minden folyamat - de legalább helyén tudom kezelni a dolgot, nem pánikolok. Hiszem, hogy ezek nem rosszindulatú jelenségek, (sokkal inkább kellemetlen gyógyszer mellékhatásnak gondolnám őket) s ha majd itt lesz az ideje, szépen elmúlnak maguktól is.

Dokim ezért nyilván a fejét fogná, de én Jelet láttam abban is, hogy a múlt hétre előirányzott maszek nőgyógyászati ultrahang elmaradt, - az orvos kérte, hogy más időpontot válasszak! - amit meg is tettem, egy hét csúszással.

Az állami egészségügyet, úgy ítélem meg, végképp elvesztettük. Legalábbis a járvány végéig bizonyosan. Még egyébként nagyon okos és általam mélyen tisztelt háziorvosom szokatlan zavart viselkedésén is láttam ezt, de a kórházi élményem egyértelművé tette: ha valahová nem szabad most menni, - hát az az állami egészségügyi ellátórendszer. (Csak mert Müller Cili lenyilatkozta hogy nem maradnak el műtétek).

Így hát maradt a magán ellátórendszer a maga költségszintjével - de hát valahol csak meg kell szerezni azt a bizonyos bizonyosságot.

Ami az energetikai kezelést és a meditációt illeti, azt továbbra is csinálom több-kevesebb rendszerességgel. S már kezdett is volna a lelkem rendbe jönni - ha nem jön az idei rettenetes ősz újabb próbatételekkel.

Úgy tűnik, most újabb anyagi megpróbáltatások jönnek, továbbá rám szakadt minden, az elmúlt egy-másfél hónapban halogatott, csúsztatgatott munka is. 

Igazából baromira unom az egészet. Én legszívesebben csak saját magammal, a gyógyulásommal foglalkoznék most. Ha kell, akár egy egész évig is.

Végül is végiggüriztem az életemet, sosem voltam munkanélküli, még betegen, meg szülések után is folyton güriztem - mikor más anyukák otthon babáznak, na én akkor dolgoztam a legtöbbet hogy legyen miből felnevelni a kis családot.

Szóval egyszer lehet nekem is elegem, nem?

Nem.

Nekem soha. 

Engem nem támogat senki. Minek is támasztaná bárki a támaszt?

Azt hiszem, most kissé fusztráltabb vagyok, nem tartom igazságosnak a Sorstól hogy most nyújtotta be a rendezetlen számlákat - de próbálom azzal vígasztalni magam, hogy ezek a rossz dolgok talán megvédenek még rosszabbaktól. Végül is, ezek egy tisztulási folyamat részeiként is felfoghatók, ha kemények is.

Mindegy is. Mindegy, csak legyen erőm. Legyen erőm.. mindenre. Megyünk bele az őszbe, télbe; fogy az éltető fény. Az idén az utóbbi években szokásosnál hamarabb jött a hűvös, nyirkos, latyakos, hideg idő. Ilyenkor minden, de minden sokkal nehezebb. 

Vigyázni kell a belső energiákra...

Például nem agyondolgozással meg idegeskedéssel.

Hja.