Változásaink II.

A horvátországi tíz nap átszellőztette az agyamat és kizökkentett a hétköznapok rögvalóságából. Nyilvánvalóvá tette számomra, hogy bár legkevésbé sem szerelem amit érzek, de valami megmagyarázhatatlan oknál fogva mégis fontos ez a kapcsolat nekem Róbert Gidával.
A fizikai-lelki megpróbáltatások érdekesen hatottak a szervezetemre: konkrétan teljesen kimaradt egy menstruációm, s én már nem tudtam mire vélni a dolgot, sőt, kezdtem elhinni magamról, hogy állapotos vagyok - hisz ilyen talán még sosem fordult elő velem "csak úgy".
- Nagyon nagy szeretettel vártál, biztosan az ennek az oka - foglaltam össze gyanúmat Róbert Gidának, aki szegény megrendülten állt, és halkan, bólintva, csak annyit mondott:
- Igen, hiszen még eléd is mentem.
Nagyon szerettem őt akkor ezért a megilletődésért, azért a rekedtes, mély és selymes hangszínért, mely egyébként nem is sajátja. Éreztem benne az elfogadást, bárhogyan is lesz - s ez biztonságérzetet közvetített valami meghatározhatatlan dimenzióból.
Másnapra azért inába szállt a bátorság, s megkérdezte: nem ciki-e ez. Már hogy az én koromban. Meg mit szólnának a Zemberek.
Ezt nem kellett volna, tényleg nem, s én meg is nehezteltem rá, - mert ha valami, akkor más emberek véleménye tényleg a legkevésbé sem számít egy ilyen horderejű kérdésben.
Megint megalázott ostoba vénasszonynak éreztem magam ettől az egyetlen kérdésétől - s sírva kértem ki magamnak a megnyilatkozást.
Bocsánatot kért, de a tüske ismét bennem maradt, s csak napokkal később jutottam el oda, hogy reálisan mérlegre tegyem az első és a második megnyilvánulást. Annyival zártam le a témát, hogy szerencséjére úgy hiszem, hogy mindig az első reakció az igazi, a második a túlgondolás szüleménye lehetett - ami ugyan nem jó, de bocsánatosabb, mintha ez lett volna az alapvető hozzáállása.

A Teremtő végül úgy akarta, hogy okafogyottá váljon felbuzdulásom, pedig titokban már a névadásnál tartottam.. a csalódás fokán magam is meglepődtem, még csendesen sírdogáltam is napokig - majd az egészet valamiféle klimaxos tünetnek betudva, további depresszióba estem az idő múlása fölött, fel- felidézve kedvesem ezt erősítő beszólását.
Az élet azonban ment tovább, és az elmúlt két hónapban az is bebizonyosodott, hogy még csak klimaxról sincs szó. Fáradtság, éghajlatváltozás, stressz okozhatta a szokatlan jelenséget - bármi is volt, elmúlt, minden megy tovább, még akkor is, ha egyre fáradtabb, öregebb, megtörtebb nő néz vissza rám a tükörből.

Az élet tehát ismét folytatódott a maga kerékvágásában, annak ellenére is, hogy a távolság, ami hazaérkezésemkor leomlani látszott, ismét felépült lélek és lélek között - s bár nem haragszom, de mélyen, legbelül, tudom, hogy ez már így is marad, jobb nekem az önvédelmi távolságot betartani ebben a kapcsolatban - s nem csupán érzelmek terén, de a fizikai sík bizonyos vetületeiben is.

Ezzel kapcsolatosan csodálkozva konstatáltam azt a tényt, hogy Robi megjegyzése után kissé nehezebbé vált szeretnem a gyerekeit - nyilván megvan ennek is a lélektani háttere, még akkor is, ha ők nyilvánvalóan nem tehetnek a szüleik, így az apjuk hülyeségeiről sem.

Mindenesetre azóta többet hallgatunk, mint beszélgetünk. Egyszer azt mondta az én drágaságom: sokszor jobb nem kimondani amit gondolunk, ne bántsunk fölöslegesen másokat.

Hát mi mostanában sokat hallgatunk. Már én is nagyon csendben vagyok.

De vannak gondjaink vastagon ezek felett is. Az ősz újabb próbatételeket hozott számunkra. Bár végre megvan a jogosítványa, és húszezer forintért vettünk egy csodálatos autót is (csoda, hogy megy Daewoo Nexia) de azóta sem sikerült leműszakiztatnunk, a szerelése nehézkes volt, hol idő, hol pénz hiányzott hozzá - ki kellett műteni belőle a nagyon dizájnos de teljesen szabálytalanul beszerelt sportkormányt, meg egyéb gondok is voltak vele. Most már csak el kell vinni vizsgáztatni, ez talán jövő héten meg is lesz - de mára olyan szintű fáradtság és stressz halmozódott fel bennem, hogy az idegvégződések a hátamban, csípőmben és mindenhol a bőröm alatt szúrva fájnak. Ezen a hosszú hétvégén létszükséglet lesz számomra a rekreáció.
Lelakódásomhoz nem kissé járult hozzá a tény, hogy Roberót végre eladtam gépkezelni Felsőpakonyba - és rögtön a második hónapban nem kapta meg időben a járandóságát, pont, mikor teljesen kivéreztünk a jogsiszerzés projekt meg az iskolakezdés kapcsán. Ott vádolni kezdtem magam, hogy én beszéltem rá a vállalkozói lét ingoványos talaján való lépkedésre, én leszek a felelős, ha önhibáján kívül elmerül benne..
Az a nap megviselte az idegeinket, nem csak Robiét, hanem az enyémet is. Két óra alatt megtudtuk, hogy
- Gáborka összetörte a telefonját
- Robinak még mindig nem jött meg a fizetése
- és ha ez még nem lett volna elég, felhívta a főbérlőjük, hogy szüksége van a lakásra, van hat hetük a távozásra.
Az előző néhány hónapban Robinak már nem kellett gyógyszert szednie a vérnyomására.
Másnap reggelre bevérzett a szeme, én pedig megijedtem. Hisz még csak 38 éves..

A fizetését végül megkapta, de ez a közérzetünkön nem sokat javított. A felmondott albérlet réme megülte a lelkünket. A válság tudata, bármit is teszünk, bármivel is foglalkozunk, ott van a háttérben.
Az első válságtanácskozást otthon, családkám körében tartottuk. Témája a "költözzön-e ide Robi anyja" kérdés volt.
Már a kivitelezés se lett volna egyszerű: mivel lassan kirakhatjuk a "megtelt" táblát, csak úgy ment volna a dolog, ha Andiékat lakókonténerbe költöztetem a kertben, és a szobájukat utalom ki a kedves mamának.
Andi és Gábor bele is egyeztek volna (hurrá saját ház), András viszont nem lelkesedett az ötletért - a lelkem mélyén meg is tudtam érteni a dolgot.
Azért, rágondolva az albérleti díjakra és szegény Robi teherviselő képességére (és ez már a javított verzió), beterjesztettem a dolgot a kedves mamának is.
Hát a válaszreakciót illetően.. mindenre számítottam, csak erre nem.
- Azt ne higgyétek, hogy a mama majd leköltözik valami tanyára! - fakadt ki Dzseni, mikor neki elmondtuk az ötletet, még a mamának való beterjesztés előtt.
Nyeltem egy nagyot.. kettőt.. hármat..
- Azért van annak valami elemi bája, hidd el, ha nem szólítanak fel, hogy hat hetem van a távozásra... még, ha tanya is, ahol lakok... kezdtem óvatosan, bár a lelkemben éreztem a mélységes sértettséget, mit nem enged meg ez a 14 éves kis taknyos velem szemben; nem tud helyesen írni, nem tud számolni, olvasni, fogalmatlan a világról úgy ahogy van - de ha sátorba viszem őket nyaralni a Holt-Kőröshöz horvát szálloda helyett, akkor az nem elég előkelő; pedig, bár a jóanyjáék Olaszba mentek, de csak az új gyerekeket vitték, ők meg elmentek szépen maradra - sehol nem lettek volna egész nyáron a tanyán (tanyámon) kívül, ha fel nem nyalábolom a bandát és le nem viszem legalább oda őket pár napra. De az se volt jó, ha hideget kellett enni étterem helyett: paraszt kaja - közölte, én meg nyócezret hagytam a boltban azért, hogy ezt a mondatot meghallgathassam - ez még nyáron volt, mikor egy kakaóért a világból kiszekálta szegény öccsét, mert mindig ő akar elsőnek kapni - és igen, Sanci valóban minden lében két kanál, és szeret első lenni, húsz forintos nasikat, enni és innivalókat szerez így magának, - Dzseni királynő meg a legdrágább szemüvegkeretet, iphonet, ruhákat kapott, összesen több százezer forint értékben, azért, hogy ilyen szép undok lehessen.. uff.
Szóval nagy levegő, fuvolahang, (éljen a női fegyvertár), mosoly, és a kérdés:
- Miért, Ti annyival különb körülmények közt laktok? - utaltam a sülysápi bérelt parasztházra, mely belülről talán valamelyest rendben van, de kívülről ránézésre is tré.
Némi hallgatás után mentegetőzésféle hangzott a hátsó ülésről:
- Hát neem.. nem erről van szó.. de fiatalként sokkal jobb nagyvárosban lakni, sokkal több a program, az élmény...
Ebben tulajdonképp igazat is adtam neki, bár, mikor Gáborkának elmondtam a nővére észrevételét, csendesen mosolygott maga elé és közölte:
- Dehogy is, Tb és ez a környék ilyen szempontból nagyon jó hely. Vannak erre felé érdekes programok, és a városba is hamar be lehet jutni.
Hja, neki már kezd némi fogalma kialakulni a helyi viszonyokról. És, el ne kiabáljam, de úgy néz ki, talán sikerül beilleszkednie.
No de térjünk vissza drága Anyósomra.
Mikor elővezettem neki az ötletet, hogy megkaphatná a kisszobát, nem lenne sok dolga, legfeljebb megfőzhetne néha, úgy varva Gáborkát az iskolából, csak a fejét rázta, úgy nézett rám:
- Nem, nem akarom.
...
- A családtagjaid nincsenek tisztában a saját helyzetükkel! - fújtam a tüzet Robertóra, aki mélységes egyetértéssel bólogatott.
- És igaza volt Andinak, Dzseni királynő lenéz minket. Nem akartam elhinni, de igen, ez van, lenéz. Nem tudom, mitől van ilyen nagyra magával, se írni, se olvasni, se számolni nem tud 14 éves létére. Lehet, hogy szép lány, de a szépség nem minden, sőt. Ha butasággal párosul, abból nagy bajok lehetnek. Jól ki fogják használni az életben.
És anyukád a másik fele! Mi az, hogy ő nem akar főzni az unokájára? Meg nem hajlandó odaköltözni? Én vállalnám még ezt a kényelmetlenséget is, csak hogy levegyem a terhet a válladról, ő meg nem foglalkozik vele, hogy rajtad könnyítsen...
Robi elkeseredetten hallgatott.
- Akinek ilyen családja van, annak nincs szüksége ellenségekre... - mondta.
...
- Anyu, ne foglalkozz ezzel. Az ő problémájuk, oldják meg. Te már épp eleget adtál. Hisz mióta ők vannak, sosincs pénzed. Az, hogy másokon segítesz, nem azt jelenti, hogy neked bele kell roppannod.
- Igen... igazad van, kisfiam... - néztem magam elé szomorú szemmel.

De nem nyughatok.
Már november van, két napja rendesen aludni se tudok, és megint ott tartok, ahol januárban, az Istvánnal való szakítás után: kóbor áram bolyong testem ideggúcaiban, hol itt, hol ott okozva fájdalmas-viszketős érzeteket a bőr alatt.

És senki nincs aki ezeket elsimogatná.