Perszephoné csendesen sírdogált a sarokban.
- Nem lesz ennek jó vége - intette magához Artemisz Athénét. Athéné szótlanul bólintott.
- Mit csináljunk vele? - kérdezte Artemisz.
Perszephoné, könnyei között, felnézett rájuk.
Athéné szelíden elmosolyodott.
- Azt hiszem... Azt hiszem, tudom a megoldást... Szeressétek egymást - mondta Artemisznek.
- Mi? Hogy? Ezt nem akarhatod. Nézd meg, milyen gyámoltalan. Egy önálló gondolata sincs. Folyton csak másoknak akar megfelelni. Szánalmas....
- Szeressétek egymást. Szeresd őt. Hisz, semmi mást nem szeretne, csak azt, hogy szeressék. Ki más szerethetné, ha nem Te?
- Mi? Hogy én? - húzta el a száját Artemisz. - Miért nem inkább Te?
Athéné még jobban mosolygott.
- Nem... majd, egyszer, talán. De annak még nincs itt az ideje. Még nem elég öreg hozzá. Most a Te szeretetedre van szüksége. Szeresd őt. Szeresd nagyon. Fogadd el a gyengeségeivel együtt. Legalább Te fogadd el.
- Na és ő?
- Ő mindig is szeretett, csodált Téged. Mindig olyan szeretett volna lenni, mint Te. Olyan önálló, független, könnyed. Szeresd őt. Senki más nem szeretheti helyetted.
Perszephoné reménykedve közelebb lépett.
- Szeretni? Őt?.. - húzta a száját kissé lenézően Artemisz. A hangján azért már érződött, hogy kicsit megenyhült.
- Igen. Hidd el, hogy Neked is jobb lesz.
- Nehéz lesz...
-Tudom. De menni fog, meglátod - mosolygott Athéné biztatóan.
- Ha Te mondod... dörmögte Artemisz békülékenyen.
És a Nap rájuk mosolygott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.