Április 4-ről szóljon az ének

- Anyukám, tudod, milyen nap van ma?
- Nem... tudod, én már sok mindent elfelejtek...
- Anyukám, ma április 4-e van. Ma van pontosan hetven éve, hogy feljöttetek a pincéből.
- Hetven éve... Istenem... emlékszem rá: alig bírtunk felvánszorogni - akkor már hónapok óta éheztünk. A hajósék (ez itt foglalkozást jelöl, ezért a kis betű) el sem akarták hinni, ők akkor még föl se jöttek. Csak mi, meg az öregek, a Csepke bácsiék.
A ház lakói, - bár sosem láttam, nem is láthattam őket -, az évek folyamán személyes ismerőseimmé váltak. Szinte magam előtt láttam a kispolgár öreget, aki a háború előtt tömte magába az ételt, ahogyan az oroszok le akarják őt lőni a potroha miatt (szegény, vékony dongájú nagyapámat kérdezgették, míg Csepke bácsira fogták a Kalasnyikovot: Burzsuj? Burzsuj? - és nagyapám tagadta le a nyilvánvalót: nem, nem burzsuj... Csepke bácsi lábai remegtek, szeme kissé kidülledt, míg hallgatta a felmentő ítéletet.)
Hát igen.
Csepke bácsi, aki soha nem adott az éhező gyerekeknek, aki hajtotta a kislány anyámat, hogy szebben takarítsa le a lépcsőházi korlát cirádáit, és aki a párnacihában halmozta fel az aranyait - hogy aztán a pincében idővel valamelyest lefogyjon, jó ruháit ócska munkásgöncökre cserélhesse, hogy ne legyen része többé ilyen megrázkódtatásokban - akinek a családom többször is megmentette az életét, hogy a tizenötéves anyám mehessen helyette, meg a házbeli puccos úri dámák helyett halottakat hordani a Blaha Lujza térre...

...de akkor, abban a jelenetben, teljesen emberi, ahogy az öreg a kopott, valaha jó minőségű kabátjában, ugyanolyan lisztfehér arccal, mint a többiek, lassan kitántorog a napra, és, akárcsak az én proli családom, csak áll, és bámulja a napot, élvezi a csodás, simogató Tavaszt, az élet ígéretét... nem kell többé a házak oldalához lapulva, osonva közlekedni, rejtekből metélni a döglött lovak bomlásnak indult húsát, kockáztatva a halált egy falatnyi életért - nem lőnek szemből, a Duna túloldaláról a németek, nem kell az oroszoknak segíteni áthúzgálni az ágyút a szomszédos Irányi utcába, hogy viszonozni tudják a Gellérthegy üregeiben bujkáló németek tüzét...

Szabadság. Béke. Élet és reménység.

Ezt jelentette ez a nap.

És nem április 4-e tehet róla, hogy minket történetesen az oroszok szabadítottak fel a német megszállás alól.
A Nyugati Szövetségesek nem voltak képesek megtenni azt a pár száz kilométert, Bécstől Budapestig.
De ha már így történt, hát így történt.
Végül is, az a lényeg, hogy béke lett.
És Anyám, a vézna, rosszul táplált kamaszlány, megérhette a felnőtt kort.

Igen, ezért hálás vagyok a felszabadítóknak, Osztyapenkó kapitánynak (az egyik kedvenc szobrom volt, fáj, hogy száműzték Buda kapujából - mint ahogy fáj József Attila kitelepítése a rakodópart alsó kövére, bár ez utóbbiban, elismerem, legalább van némi malícia) és a bajtársainak.