A nemzetközi helyzet fokozódik

Nincs elég bajom, mindig akad hozzá még valami, amin el lehet rugózni. A tegnapi, húsvét, tojások és referenciák tekintetében zajló FB-párbaj már épp elég energiát kivett belőlem. Ezt fokozta András fiam, aki tegnap találta ki, hogy akkor ő mégiscsak visszaköltözik a szobájába. Ennek még örültem is: mostantól ismét otthonának tekinti az otthonát, azt hiszem, ez áll a háttérben.
Azért vannak itt a gyakorlati kivitelezés táján kisebb gondok.
Mivel - jó szokása szerint - ezt délután találta ki, és nekem épp tele volt a tököm az egész napos sütés-főzéssel (meg nem is vagyok toppon, már lassan két hete, na, ez az igazság), ezért este hat órakor azt mondtam neki: oké, csinálja, én most lepihenek, de nyolckor szeretnék leülni könyvelni, ha szeretné, hogy a továbbiakban is szponzoráljam, akkor addig rakjon össze valami könyvelési lehetőséget nekem a nappaliban. Asztal, szék, laptop, ilyesmi.
Ehhez képest ő is lefeküdt csicsikálni kicsikét, és akkor állt neki, amikor el kellett volna kezdenem könyvelni.
Itt már kezdett felmenni a vércukrom, de azért tett még rá egy lapáttal.
Ugyanis fogta magát, és miután (Laci és Andi segédletével) a nappaliból csatateret csinált, balra eltávozott, mondván, hogy a haverok (P. gyerek, Újtesó, Kalóz... csupa tőről metszett értelmiségi) várják.
Szentül fogadkozott, hogy éjfél után egy órára hazajön, én meg szorgos várakozásba kezdtem a gobelinem társaságában (a nappaliba be nem tettem a lábamat, nem akartam teljesen kikészülni).
Akkor volt, hogy már annyira sajnáltam magam, hogy sütit vittem magamnak az ágyba vigasztalásul, mert ismét a torkomat szorongatta az érzés, hogy engem nem szeret senki. Még én se saját magamat. Hát legalább valami kis édes bújjon belém. (Már az ördög is elkerül, idáig jutottunk.)
Fél kettőre kisfiamék be is állítottak csapatostól (szerencsére a sleppet nem hozta be a házba), majd rövidesen tovább is haladtak. Volt köztük egy fiú, valami Peugeot-tal, állítólag ő nem ivott, ő volt a sofőr. Átmentek Kalózék félkész házába, ami tulajdonképp nincs messze... ehh... mindegy. Előtte még fogadkozott a kisz drágaszág: Anyuci, mire reggel felkelsz, rend lesz! - persze ezt már akkor se hittem el.
Azt tudom, hogy bánatos, mérges és ideges egyszerre voltam, de végül valahogy sikerült elaludnom, több-kevesebb rángatózás és kézremegés után.
Nem meglepő, hogy reggel rosszulléttel indítottam a napot.
...hogy őszinte legyek, még most se tértem teljesen magamhoz, de amit a fürdőszobában produkáltam, az egyenesen félelmetes volt.
Ugyanis kitaláltam, - kávé és kaja előtt - hogy én annyira rosszul vagyok, hogy biztos segíteni fog egy jó forró fürdő.
No, hát tulajdonképp ez igaz is volt: a fájdalom enyhült, az izomgörcsök lenyugodtak.
Csak épp... nem maradhattam a végtelenségig a fürdőkádban, így bő egy-másfél óra elteltével erős kísérletet tettem arra, hogy kimásszak belőle.
No akkor, ott, majdnem elájultam. Minden fekete lett, leroskadtam a kád szélére, úgy ment a szívem, hogy rettenetes, és - akár hiszitek, akár nem - jó egy-másfél percig nem tudtam megmozdulni. Mintha kalodába zártak volna.
Hát, megijedtem rendesen, mit ne mondjak.
Aztán, újabb másfél óra elteltével, végre nagyjából magamhoz tértem, és elkezdtem félgőzzel szöszmötölni. Felhívott szegény kis anyám, lehet, hogy ki szeretett volna jönni, de nem jókor talált meg. Elsírtam magam a telefonba, hogy rosszul vagyok, hogy itt nálunk egy rendes családi összejövetelt nem lehet tartani, hogy nálunk nincs, sose volt semmilyen összetartás, és hogy itt dögölhetek meg, ezek akkor se segítenek. Szegény, gondolom, mindenre számított, csak erre nem, mindenesetre elkezdte mondani ő is a saját, hasonló keserveit a bátyámról, az unokáiról, dédunokáiról, akiket sose lát.
Aztán ebbe is belefáradtam, mert a mihaszna panaszkodásba is bele lehet fáradni, és elbúcsúztunk egymástól. Átjött Andi és vigasztalni kezdett, arra hivatkozva, hogy ez már csak ilyen, itt már sose lesz igazi család, mert hiányoznak a tagjai, és már ők is nagyok, és ez az élet rendje, és hogy majd akkor lesz újra nagy család, ha lesznek gyerekeik.
Ezt olyan hiszem is, meg nem is hallgattam, és a végén jól el is bőgtem magam.
Ez van.
Később végre megreggeliztem, megkávéztam. Felébredt Banduci, és elkezdett rámolni is, szintén eléggé kis lelkesedéssel. Közben szóval tartottuk egymást, a családi idegbetegségekről folyt a szó, és jó szokása szerint hangsúlyozta, hogy ha én kiborulok, az nem őmiatta van, hanem amiatt, hogy kicsinálom magam.
Bizonyos szempontból ez még igaz is. Sokkal jobb lenne bevenni a lesz@rom tablettát.
De tényleg.
Aztán, kicsit később elvittük Lacit a metróhoz. Visszafelé Andi mesélte, hogy Laci szerint nekem már rég meg kellett volna vernem Andrást. De mit üssek egy húszéves emberen? Ugyan már.
Egyszer csak benő a feje lágya. Vagy az enyém megy el.
Valami majd csak lesz.
Arra találtunk haza, hogy András erősen dühöng. Ugyanis szembe találkozott az apja FB üzenőfalán a saját, három évvel ezelőtti képével, egy nem túl szimpatikus kísérőszöveg mellett. Ott dühöngött: hogy ez ugye Marcitól van, mert ha igen... nem részletezem.
Mindenesetre Újanyu (aki mostanában folyton végiglájkolja a fényképeimet, csak tudnám, minek) rendre utasította őt a Jóisten vonatkozásában.
A képre ráismertem: tegnap Marci osztotta meg nálam egy kommentben, ami azóta furcsa módon törlődött.. lehet, hogy bizonyos roaming telefonhívások hatására. András ugyanis teljesen ki van bukva attól, hogy Marci mindenféle képeket megoszt róla, olyanokat, amelyeket ő az idő múlásával egyre inkább szégyell.
Így vagy másfél órán keresztül szórakoztatott minket, engem, meg a húgát, egy remek stand-up comedy színvonalán, azzal, hogy a képével való visszaélés, meg önrendelkezési jog, meg mit fog ő ezért tenni Marcival, és milyenek a vegánok. A végén a nevetéstől potyogtak a könnyeim és könyörögtem neki, hogy menjen el valami színiiskolába.
De hiába.
Neki meggyőződése, hogy a "művészkedés" valami buzis dolog.
Pedig esküszöm, hogy az én fiam semmi máshoz nem ért.
De ahhoz nagyon.
Egy őstehetség.
És, hogy a nemzetközi helyzet miért fokozódik?
Hát, mert a Facebook nem ismer határokat. Marci épp Bécsben van az anyjáéknál, onnan tesz fel ilyen képeket az én törökbálinti szerkesztésű üzenőfalamra, ahonnan Nagy Fal a ködös Albionba lopja tovább a saját üzenőfalára, hogy aztán lehessen erősen sokat roamingolni, mire mindenki mindenfelé el lesz küldve.
Épp, csak a kép virít tovább apuci üzenőfalán, a "kemény vagy, Csoki" felirat kíséretében, András legnagyobb bánatára és önrendelkezési joga teles megsértésével.
Egyébként a kép annyira nem szörnyű, és András talán nem is emiatt az egy kép miatt akadt ki igazán, sokkal inkább amiatt, hogy Marci ezt már többször elkövette. ennél sokkal cikibb képekkel is.
Nem tudom.
Mindenesetre jó kis "ereszdelahajamat" lett ebből az egészből.
Nem találjátok ki, mi nem haladt mindeközben egy jottányit sem.

Hát persze, hogy a rendrakás a nappaliban.
Besírok.