Bemutató óra

 Éva néni, az elsős osztályfőnököm, elegáns, középkorú hölgy volt. Szőkésbarna haját magas konyban hordta. Méltóságteljes és ugyanakkor kedves jelenség volt. Mindannyian nagyon szerettük. Mindannyian - az egész, válogatott társaság.

Merthogy az nagyon hamar kiderült, hogy mi vagyunk az iskola "krémje", a legokosabbak az évfolyamból, a nyelvi tagozat. (Nyolcadikban az én 4,3 körüli átlagom elmaradt a 4,6-os osztályátlagtól.)

 Tulajdonképp az utolsó két évben fogalmaztam meg házi használatra, kamaszodó öntudatommal, hogy kétféleképp lehet élni: valaki lehet a hülyék között király, vagy a királyok között hülye. Nekem az utóbbi jutott; eszerint szocializálódtam, s túlélési stratégiáim alapkövét ez a mentalitás adja - mindazzal együtt, amit a Tarot kártyában a Bolond (a 22. lap; nem véletlenül születtem 22-én) jelképez.

Elsősök voltunk tehát, s az osztályban az egyik falon posztóból készült kép volt, Éva néni keze munkája. A képen egy hegyet láthattunk, és kis gombostűkre rögzített papír zászlócskákat. Minden zászlócskán egy név; s a képen elfoglalt helye a zászlócskának azt mutatta meg, hogy ki, hol tart az Olvasáshegy megmászásában. Tavaszig egyetlen zászlócska volt a hegy legtetején: az enyém. Az enyém, hiszen már öt éves koromban tudtam olvasni - és még évvesztes is voltam.

Ennek megfelelően a bemutató órát vidám hangulatban vártam. Éva néni meghívta a szülőket, hogy megmutassuk nekik, mennyit tanultunk.

Mindannyian szerettünk volna elbüszkélkedni szüleinknek azzal, hogy milyen okosak vagyunk; s Éva néni tudva ezt, hol ezt, hol azt választotta felelésre a jelentkező sokaságból.

A felelőnek órákon fel kellett állnia, elmondta a mondandóját, s Éva néni nyugtázta, majd engedélyt adott, hogy leüljön.

Rám került a sor. Felpattantam; megválaszoltam a kérdést. "Rendben van" jött a nyugtázás, aztán Éva néni elfordult, más kérdést tett fel, más gyerekeknek.

Én pedig állva maradtam, hiszen nem mondta, hogy leülhetek. Talán ő is izgult, nem tudom.

Pár kérdés múlva visszafordult, megrökönyödve tapasztalta hogy én még mindig állok - s akkor végre elhangzott a "Köszönöm, leülhetsz".

Anyámra néztem, s úgy tűnt, hogy zavarban van a viselkedésem miatt. Mintha valami rosszat tettem volna; pedig megítélésem szerint a tanultak szerint jártam el. (Ezt még most is így gondolom, annak ellenére, hogy mások máshogyan viselkedtek.)

Először nem is értettem; de valahogy rosszul esett nekem a dolog.

Talán az óra végéig is eltartott, mire leesett nekem - Anyám szégyellte a viselkedésem. Alighanem mulyának gondolt. Pedig csak szabályos akartam lenni.

Sosem beszéltük ezt meg; ő nem mondta hogy szégyellt; én kicsi voltam ahhoz, hogy ilyen kérdést tegyek fel neki; egy ideig elküzdöttem azzal az érzéssel, hogy "nem vagyok elég jó, nem voltam jó, pedig mennyire akartam, mégsem sikerült; nem vagyok jó az anyámnak".

Már olyan tíz éves forma lehettem, mikor ez átment ellenkezésbe: "De neki nem lett volna szabad szégyellnie; neki büszkének kellene lennie az okos lányára. Miért nem feleltem meg neki?".

Az ellenkezésből később harag lett a bensőmben; gyűltek hozzá az információk, tapasztalások, hogy Anyám hányszor és hogyan nem tudott engem elfogadással szeretni; s igen - évtizedeink mentek rá a látens haragra, amit éreztem iránta.

Tíz éves koromtól évtizedekig a kettőnk kapcsolatának legfőbb, általam érzékelt problémája az volt, hogy Anyám nem tudott engem feltétel nélkül szeretni - s hogy én emiatt haragot, sőt, foltokban kifejezett gyűlöletet is éreztem iránta. S hogy egymásnak voltunk tükrei ezekben az érzésekben, kölcsönösen. 

Aztán a legutóbbi idők; a kor és a betegségem elhozták, hogy már nem azt nézem az emberekben, hogy én hogyan tudnék nekik megfelelni - hanem elkezdtem azt tekinteni, hogy ők megfelelnek-e nekem.

Ennek megfelelően, a bemutató órához köthető kérdés is megváltozott.

"Mi a francért foglalkoztam én ennyi ideig azzal, hogy miért nem voltam elég jó az anyámnak? Miért vesztegettem el ezekre az érzésekre évtizedeket?"

S igen. A fő kérdés sosem az, hogy a külvilág hogyan viszonyul hozzád, vagy a dolgaidhoz.

A valódi kérdés mindig az, hogy Te hogyan viszonyulsz a külvilághoz.

Csak, ha az a bizonyos külvilág véletlenségből az anyád, te pedig kicsi gyerek vagy - no akkor van az, hogy évtizedekig elküzdhetsz ezzel az ambivalenciával.

Van ennek a szemszögnek egy hátulütője.

A világ szereti ha alkalmazkodsz hozzá, az elvárásai szerint élsz. Ha nem így teszel, bizony könnyen éhen dögölhetsz. Vagy legalábbis ez a hitrendszer élénken él bennem. 

...A tanulmányok következő lépcsőfoka az lenne: hogyan kellene úgy élni, hogy nekem feleljen meg; de éhen se haljak.

Szép feladat.