Az elmúlt hetek megint kepesztett munkával teltek. Munkával és stresszekkel. Annyira, hogy megrémülten tapasztaltam: kedvenc vizualizációmból eltűnt a narancs ruhás táncos lány, nem pörgött-forgott, szaladgált az égen; nem látszott közel s távol egyetlen fa vagy tó, egyetlen hóborította domb sem; a hósiklók sem kavartak hideg, csillogó, frissítő szikrákat a naplementében.
Nem volt ott más, csak a narancs színű sivatag, ameddig a szem ellátott. Narancs színű sivatag, s ebben ütemesen dobogtak a tevepaták; narancs tevék a narancs sivatagban; csak mentek, mentek, iszonyatos málhával megrakva, ütemre, egyszerre. Néztem őket, s közben gyakran eszembe jutottak rímhányó Romhányi sorai, melyeket Csaba oly gyakran verselt az unokáinak.
Egy alkalommal a szokásosnál közelebb mentem a tevékhez; mert már nagyon éreztem, hogy valami itt nincs rendben; mármint energetikailag, ennek rossz vége lesz így.
Közelebb mentem tehát;és megdöbbenve tapasztaltam, hogy ezek a szerencsétlen tevék mennyire túl vannak hajszolva; hogy boldogtalanok; hogy alig bírják már a terheket hordozni. A tevepaták alig-alig bírnak emelkedni, ritmusra lépni. A tevepofákon ráncok, a tevetekintetekben fásult kétségbeesés.
Ekkor rájöttem, hogy ez nem mehet így tovább. Nem mehet, mert különben hamar rossz vége lesz a dolognak.
Ezeknek a szerencsétlen patásoknak meg kell próbálni megkönnyíteni az életét. Szükségük van némi örömre. A terheik letételére. Egy enyhülést hozó oázisra.
Ekkor előkerült a narancs leányzó, csettintett egyet a kezével, és a tevék nehéz csomagjai Fénnyé változtak. Velük együtt tűntek el a tevehajcsárok is. Csettintett még egyet, s a következő dombhajlat mögött sarjadni kezdett a fű. Az oázisban patak csobogott; a terhüket vesztett tevék szabadon, boldog örömmel siettek inni, legelészni, pihenni.
Akkor egy ideig boldog volt a narancs lány. Örömmel nézte legelésző, heverésző, fürdőző tevéit. Nézte és játszani kezdett velük.
Ilyen komoly dolgot, mint az ezotéria, (mint a teremtés szellemi munkája) ennyire komolytalanul venni - nos, neki sikerült.
A tevék pihentek, játszottak.. sőt, egy csapat teve egymásba kapaszkodva táncolni kezdett, hátsó patákra emelkedve, mint karácsony táján a körbe küldözgetős hangos képeslap rénszarvasai.
Egy másik teve pedig a hátára heveredett a harsogó zöld fűben a patak partján, rózsaszín virágocska szárát rágcsálva bámulta a táncolókat.
- Ez a teljes nihil - nézett körül a narancs lány.
- Ez sem jó így. Ezeknek a tevebandáknak kell valami értelmes cél, elfoglaltság. Kölönben ennek is rossz vége lesz. ...de mi? Mennyi terhet elhordtak már, és mire mentek vele? Megint cepekedjenek fölöslegesen?
- Nem - rázta a fejét a narancs lány. - Ide valami okos megoldás kell. Teremtsünk okosan, ha már teremtő síkon vagyunk.
Azzal mintha rajzolt volna, a sivatag és az oázis találkozásához egy hatalmas kaput, a kapuhoz tartozó erődítményt, erős, szürke sziklából épült házat állított néhány mozdulattal. A tevéket ismét sorba állította. Málha is került rájuk, de jóval kevesebb, mint korábban. Viszont az a málha - nos, az csillogott, ragyogó arany színben pompázott.
A tevék ütemesen, megadóan, mint eddig, haladtak a narancs sivatagban egyenesen a ház felé. A hatalmas kapu félhomályában megálltak egy rövid időre. Terheiket ott pakolták le, - aztán a kapu túloldalán várta őket a zöld, puha pázsit, a patak csillogó kék vize.
És csak jöttek, jöttek, és csak gyűlt, gyűlt a házban a ragyogó arany; és a tevék sem voltak fáradtak, túlterheltek.
- Ez a meggazdagodás titka - nézett végig teremtésén a narancs lány.
Teljes elégedettséget éreztem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.