Bejegyzés (viszonylag) bétában

 Mielőtt belemerülnék nagyon az elmúlt hónapok meditációs élményeinek taglalásába, elhatároztam, hogy sorsom iránt némi érdeklődést mutató Olvasóim számára írok egy rövid összefoglalót mindarról, ami az elmúlt időkben a Való Világban - azaz a béta agyhullámok által irányított és felfogható téridőben történt.

Ennek a síknak a leírását valahol ott hagytam abba, hogy mennyit hibáztam és hogy levettek a jövedelmemből; meg ott, hogy milyen jó, hogy van Roberto, mert hogy összeszedte magát. Vagy ilyesmi.

Ezek után történt, hogy örömmel készülődtünk némi Békésszentandrásra mendegélésre Beáékkal, a nap hetek óta tavaszt ígérően ragyogott; én már túl voltam mindenféle sokkélményen s elkezdtem kihozni a helyzetből a benne rejlő pozitívumokat (erről később) mikor jött az a borzasztó nap.

 Az a csütörtök, melyen húsz fokot esett a hőmérséklet, s mi hirtelen átestünk a tavaszból a télbe. És - alighanem - ez már túl sok volt a fizikai testünknek.

Aznap nekem szerencsére viszonylag kevés feladatom volt, de még így is sikerült tönkre tennem a kéziféket Harperben; "aki" ismeretlen eredetű zörgésekkel, csattogásokkal és a váltó átmeneti kezelhetetlenségével reagált az ítéletidőre, minden maradék biztonságérzetemet száműzve. Mikor nagy nehezen lelket tudtam bele lehelni és kimentem a benzinkútra tankolni - az ítéletidőben majd' elfújt a szél - már annyira meg voltam zuhanva, hogy rossz kútoszlop sorszámot mondtam be az eladóknak, fél órát kellett várnom míg mindent stornóztak - igazából csodálom hogy nem anyáztak velem.

Roberto aznap törte össze a gép ajtaját. Másnap reggel, mikor hazajött a munkából "kilinccsel előre jöttem az autóval" foglalta össze közlekedési élményeit - már nem volt egyikünknek sem eszében az előző nap lemondott kirándulás. Kimerülten, összezuhanva dőlt be az ágyba szegényem.

S akkor javulni kezdett az idő, lelkünkbe pedig szomorú nyugalom költözött. Buktunk a kiránduláson 75 ezer forintot; ami nem esett jól, hogy nem adták vissza - eleinte Beára nehezteltem emiatt, de teljesen feleslegesen - tulajdonképp utolsó napi lemondásnál érthető hogy így jártak el.

Amúgy is lett nekünk más bajunk is.

A következő héten Robinak útilaput kötöttek a talpára; ráadásul úgy, hogy szembesülnünk kellett a ténnyel, hogy februárban lényegében ingyen dolgozott, a kártérítés a jelek szerint elvitte az egészet. Most a főnöke az ő fizujából felújíttatja a telephely targoncáját, szegény hülye. 

Szegény hülye, mert látni azon a nőn, aki a telep új vezetője, hogy csak meg akarja csináltatni Robiékkal a targoncát, utána útilaput fog kapni az is.

De úgy vagyok ezzel: meg is érdemli.

...

Bennem az első dolog ami mindezek után felmerült, az az albérletpánik volt ismét - nagyon f.sza, hogy van saját lakásom (sőt lakásaim), mégis időről-időre lakhatási rettegésekben kell részesülnöm Roberto kis családja miatt - s félelmemben nem túl szimpatikusan de eléggé eltökéltnek tűnően közöltem vele, hogy én most már nem bírom őket megmenteni, még az előző megmentésből sem jöttünk teljesen helyre, én nem tudok és nem is bírok albérletet fizetgetni.

Mikor hangsúlyoztam neki hogy ez már a harmadik megmentés lenne, akkor visszakérdezett, hogy mikor mentettem én meg őket. Nos, ez sem volt túl szimpatikus, de könnyen meg tudtam válaszolni, utalva a költözésre a Havannára - mikor én tettem le a kauciót - s a tavalyi lábtörésre, mikor hónapokig én fizettem az albérletet. Ish. Ugyebár.

Itt rájött, hogy igazam van és elcsendesült; sőt, az igazság súlya alatt napokra magába roskadt; s én szánni kezdtem szegényt.

Ami még ennél is fontosabb: átgondoltam a magam dolgait és rájöttem, hogy jó úton haladok, ha lassan és keservesen is.

Év elején újra tárgyaltam sok szerződésemet. Úgy döntöttem, hogy az ingyen munka idejének vége, ki-ki eldöntheti, hogy akarja-e a szolgáltatásaimat igénybe venni vagy kerít izibe egy másik könyvelőt.

Maradtak. 

Valaha - pár évvel ezelőtt - olvastam arról, hogy egy vállalkozás életképességének meghatározó tényezője, hogy mekkora a partner kitettsége.

Nos, az összes bevétel változatlanul maradása mellett jelen átstrukturálással eljutottam odáig, hogy a vállalkozásom legnagyobb partnere már kevesebb, mint felét hozza a bevételeknek (43%-ot). Ez a korábbi időszakban 70% felett volt, tehát ez egy nagyon pozitív trend. (Áldást kérek erre a folyamatra).  

Időközben vége lett az első könyvvizsgálatnak a négyből, megtörtént a szent Közgyűlés, a tulajdonosok megkapták a pénzüket, én megkaptam a dicséretemet - nem szolgáltam rá - és végre beterjeszthettem, hogy innentől visszaállunk a vállalkozói munkaformára, heti két látogatás, két munkanap - a többi időm a vállalkozásom és az otthonom építésére, szépítésére, gyógyulásra, Anyám gondozására kívánom fordítani. Lelkesedést éreztem - mely igen gyorsan fogyásnak indult sajnos.

Figyelmemmel és időmmel hazatérve kőkeményen szembesültem az itt uralkodó áldatlan állapotokkal.

Az örök kuplerájjal és a többi ügyfél könyvelésének lemaradásaival.

Most ez utóbbin dolgozok erőm függvényében; nagyon remélem, hogy áfa - 20-a - után lesz végre időm a harmadik vonallal, a háztartással is foglalkozni.

Ehhez még sok feladatot el kell végeznem, s a március hónapnak is el kell hoznia legalább egy zárást.

Mindeközben a fizikai állapotomat tekintve időről-időre megrohannak az aggodalmak. Felfedeztem, hogy a fejem jobb oldalán, hátul érzékenynek érzett terület két meridián közé van beékelve: az epe és a húgyhólyag meridiánok közti terület az, amely sokszor olyan furcsa érzéseket kelt bennem. 

Epe - különbségtétel; húgyhólyag - kitartás - írta a mindenttudó internet, s én ismét kedves tevéimre gondoltam. Tevéimre, akikkel kapcsolatos meditációimban épp az előző napokban jutottam el addig a kérdésig, hogy "no igen, de mi is az az arany, ami méltó arra, hogy felpakoljam rájuk? Ezek a szerencsétlen tevék már annyi szurkot elhordtak, ezekre nem kellene már mást pakolni, csak olyasmit, ami tényleg a gazdagodásomra szolgál" (lásd: különbségtétel).

Segítőmhöz mentem épp, s a feltétel nélküli szeretet érzése egyszer csak megtalált -csak úgy, vezetés közben. Hirtelen könnyűnek éreztem magam, gerincemből minden feszültség elmúlt, s szinte láttam, hogy az arany sugár ráfolyik a tevéimre, málhájukat töltve.

- Igen - bólintottam magamban. - Ezt az érzést kell keresnem. 

Közben eszembe jutott, hogy mostanában munka közben, egy bizonyos idejű koncentráció után, főleg, ha megrekedés történik egy adott témával kapcsolatban, vagy nem érzem magam elég hatékonynak - nos, olyankor felerősödnek a fejemben a negatív érzetek, mintegy jelezve, hogy ideje kilépni a szituációból. Igen - testünk mindig jelez, csak mi emberek megtanuljuk elnyomni ezeket az érzéseket, egészen addig, míg bele nem betegszünk ezekbe az elfojtásokba.

Kitartás és különbségtétel. No igen.

Fejemen kitapogattam bizonyos pontokat melyek nagyon erősen reagálnak a nyomás ingerre, most ezeket kezelem - és a bokám körül is, melyről már annyit keseregtem itt - nos, azok a pontok is a húgyhólyag meridiánon vannak.

A húgyhólyagomat meg tudjátok mi nyomja? 

Na igen. Az önérzetes kis darab, aki véd engem.

Most éppen jobban mozgolódik, itt-ott fájdogál is, - ebben a hónapban csökkentett módban toltam neki a yamgyökeret, mert rám ijesztettek, hogy túl ne adagoljam, s megfigyeltem, hogy a mellemben megint csomók jönnek, ha rövid időre is, miután bekenem magam vele. Megduzzadnak, fájnak, aztán elmúlnak - de ez épp elég ahhoz, hogy fokozza a bizonytalanságomat.

Mammográfiára is el kellene mennem mindenesetre, már februárban kellett volna, de nem volt rá érkezésem a zárás miatt.

Ez is egy pótlandó feladat.

Most meg itt vagyunk az újonnan elrendelt bezárkózás alatt, és nem nagyon találom a vezérfonalat sem. Olyan bosszankodások vonják el a figyelmemet, hogy kellett volna festék patron a nyomtatóba; elmaradt a beszerzése, most mi lesz ha nyomtatnom kell majd; meg hogy a gyógygombás vajon nyitva van-e, mert elfogyott a yamgyökér, muszáj venni, mert itt zsibog a méhemen ez a valami és le kell nyugtatni. Meg hogy mikorra kapok majd időpontot a jelenlegi nikkelezett egészségügyi helyzet keretein belül.

A vírustól nem bírok már rettegni; immár András fiam is átesett rajta, pár napig volt lázas, most épp ott tart, hogy nincsenek ízek-szagok; de nem köhög és nem is túl fáradékony. Hála Istennek.

Hogy Zsolti fiammal mi van... nos, azt nem tudhatom. Még mindig úgy érzi, hogy nem vagyok rá méltó.

Talán egyszer megérti, hogy téved. Imádkozom érte.

...

Roberto annyira összeomlott, hogy kellett neki egy időpontot kérnem Segítőmnél, s utána nagyon pozitívan nyilatkozott az átéltekről. Jelenleg ott tart energetikailag, hogy már kicsivel jobb - de még messze nem az igazi. Pedig ahhoz, hogy munkát találjon, nagyon össze kellene szednie magát, mert ugyan jár biztonsági őrködni, de az épp hogy csak elég az albérletre - ráadásul keserű szájízzel nézi, ahogy más dolgozik az ő pozíciójában. El kell jönni onnan, nincs más megoldás, el kell jönni egészen. Ez így tartósan nem maradhat. Viszont nyilván nem támogatja ezeket a törekvéseket a jelenlegi bezárkózás. 

Andrással beszélgettem Marci fiamról, s elszomorító volt, amiket elmondott róla. Írtam neki, hogy kifizetem a kezelését, jöjjön el ő is - de nem élt a lehetőséggel; s én nagyon aggódok, hogy időben legyen még... na igen. Időben. 

Áldást kérek a folyamatra, amely ehhez elvezetheti őt.

Hát, nagyjából itt tartunk kis életünkkel.

Most pedig jöjjön a fehér fény világa.