Ez még valamikor januárban történt, s egy délután a neten keresgélve szembe jött velem ez a meditáció:
Kíváncsiságtól vezetve mélyedtem el a hanganyagban, követve az utasításokat, míg el nem értünk az ajtókhoz.
Azaz... még nem mondta ki a meditáció vezetője, hogy a teremből ajtók nyílnak, de előttem már megjelent egy furcsa, jellegzetes kék ajtó.
Olyan... angolos volt az az ajtó, a középkéknek egy olyan, enyhén szürkés árnyalatával, ami az angolszász ízlésre hajaz.
Az ajtó egy lakás bejárata volt. A lakás egy bérház első emeletén volt, egy kicsi lakás, talán 30 négyzetméter, vagy még annyi se. Egy szép szoba, és apró kiszolgáló helyiségek.
A szobában egy nagy, három osztású ablak tekintett le a térre, melynek földjét szárazra taposták a lovaskocsik és szekerek. A tér túlsó oldalán, egy furcsa hegyesszögben nyújtózó bérház hegyes szöge épp annyira volt lecsapva, hogy egy üzlet portálja helyet kapjon rajta. Az üzletben finom frissen főtt kávét lehetett kapni; valahogy éreztem az ízét a számban, s azt, hogy kapcsolatom a kávéval - nos, a jelek szerint nyugodtan nevezhető karmikusnak.
Ha az ablakból messzebb nézett az ember, be a furcsa szögben álló bérház mellett futó utcába, szürke ködökön és gomolygásokon át mintha valami pályaudvar féle lett volna kivehető - de csak nagyon elmosódottan.
A hármas osztású ablak előtt szép íróasztal volt, íves lábakon. Szekreternek nevezik ezt a bútordarabot, azt hiszem. Tetején kecses fiókokkal szolgál levelek, iratok, apróságok tárolására.
Az asztalon műszerek, talán szextáns, vagy valami ahhoz hasonló mérőműszer; logarléc.
A gardróbban nadrágok, ingek fodros gallérral.
Itt lakom, ez az otthonom.
A fürdőkamrában kis lavór a tartóján; hozzá apró, törött tükördarab. A szoba elegáns, de itt a kevés berendezés.. olyan egyszerű.
Belenézek a tükörbe. Meg sem lepődök a látványtól.
Fiatal férfi vagyok, tán 25 év körüli. Sötét, hullámos haj, a mostaninál keskenyebb arcél. Igen, talán Zsolti fiaméhoz hasonló.
Tudom, hogy valami műszaki ember vagyok; gyakornok egy gyárban, vagy még egyetemista mérnökjelölt - ez nem derül ki.
Vált a kép, bent ülök a szobában, a szék támlája bordó bársony; áll előttem egy férfi, rajta fekete úti köpeny, kezében cilinder, elegáns jelenség.
Ő Forradalmár.
Az apám.
Jön-megy a kis szobában föl-le, idegesen magyaráz valamit; nem hallom a szavakat, csak az arcát látom; csupa bűntudat és megbánás.
Ülök ott, és nézem ezt az embert. Nem tudom mit csinált, de látszik rajta, hogy valami rosszat. Ő az apám. Lehet, hogy tönkre tette a családját. Engem. Az anyámat. Lehet, hogy miatta haltam meg. Lehet... bármi lehet. Nem tudom.
De iszonyatosan zavar, hogy akármi is történt, valamit éreznem kellene. Haragot. Szánalmat. Félelmet. Megbocsátást. Bármit.
De csak ülök ott, és nézem... és semmit nem érzek.
Értitek?
Semmit.
Sajnos ekkor becsörtetett Robi, akkor ért haza munkából, és nem tudatosult benne, hogy éppen máshol vagyok.
A hirtelen visszatérés rosszul esett nekem, nem szerencsés így kiesni a meditatív állapotból; elég nehezen is találtam magamra emiatt; s utána még napokig azon járt az agyam, hogy miért is nem éreztem én ott semmit?
Aztán lassan napirendre tértem felette, s az utóbbi időben nem is foglalkoztam már az egész kérdéssel.
Hát ez volt az én első (és eddig egyetlen) előző élet meditációm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.