A mai időjárás se szép, se nyárinak mondható nem volt. Reggeli esszé írásom azonban kissé feldobott. Egy naplótársnővel a pszichológia irányába vettük az utunkat, és mivel ez a terület olyasmi, ami amatőr szinten mindig is érdekelt, ez megalapozta a jókedvemet. Azon tűnődtem, hogy vajon megharagszik-e rám valaki a három fiúból, akik a mai pszichológiai kórkép alanyai voltak. Azután arra gondoltam, hogy ez már nekem úgyis mindegy, és különben is, nem csupán ők sorolhatók be a három kategória valamelyikébe. (Itt az életből vett néhány egyed következett, valamiért Gyurival az első helyen. Róla azt kellett gondolnom, hogy alapvetően a 2. kategóriába tartozik, csak egy alacsonyabb szellemi szinten. De a 2. kategória egyedeivel épp az a baj, hogy nagyon nehezen tudják elengedni a személyiségük régi beidegződéseit. Ezért nincs sok esélyük a továbblépésre. Sok ilyen van.)
Miközben szokásos gyalogtúrámat tettem (blúzra mackó fölső, sportcipő a vízhólyagok ellen) szemerkélni kezdett az eső. Kicsit aggódva vizslattam az eget, elázok-e. Azután arra gondoltam, hogy ilyen pocsék időben biztosan nehezen fog bárki is megállni az út szélén. Ez némiképp lehűtötte a lelkesedésemet.
De kellemesen csalódtam.
A fékező fekete gépjárműről az első pillanatban nem esett le semmi számomra. Nem tűnt hivalkodónak, szimpla fekete autónak láttam. Márkajelzések, stb. terén én még egy átlag emberhez képest is csak gyenge kezdő vagyok.
Amikor beültem, már éreztem, hogy itt valami másról van szó. Konkrétan a fekete bőrülésektől estem először gondolkodóba. (Egy középkategóriás járműben ilyen viszonylag ritkán van.) De a vezető sem volt semmi! Az első két szóból kiderült, hogy bizony nem egy átlagemberrel van dolgom. Keskeny arcél, szolid barnaság, és nagyon zöld szemek. Ilyen zöldet még nem is láttam. De nem ez volt a lényeg, hanem az értelem magabiztossága, és ezzel együtt a kedvesség. Pár mondat után bemutatkozási kényszerem támadt (ilyen nem fordult elő velem, amióta autóstoppal közlekedem).
Rögtön induláskor biztosított arról, hogy ő bármikor nagyon szívesen elvisz bárkit, ha egy irányba tartanak, sőt, volt olyan, hogy a megállóban várakozóknak ezt felajánlotta, de nem akadt jelentkező. Itt elcsevegtünk a bizalom hiányáról, ami a mai emberekre olyan jellemző. Biztosítottam róla, hogy engem bármikor felvehet...:)
A következő beszédtéma a merre menjünk kérdése volt, ennek során kiderült, hogy sokáig egy irányba vezet az utunk. Ennek kapcsán kiderült, hogy szintén pénzügyi szakember. (Nem kicsit.) Rövidesen kiviláglott szavaiból az is, hogy ő a világot egyáltalán nem látja akkora bajban, mint mondjuk én. Többször hangsúlyozta, hogy van pénzük az embereknek, nézzem meg, mennyi az autó az utakon, és nem olyan nagy baj, hogy minderre csak hitelből telik, hiszen Amerikában ez természetes, csak itt Európában kongatják a vészharangot, ha kell, ha nem. Csak harmadszori közbevetésemre volt hajlandó foglalkozni a gondolattal, hogy nálunk a jövedelemtermeléssel és annak polarizációjával van baj, itt megemlítette a róka, meg az ő bőrei esetét. Elmondta abbeli meggyőződését is, hogy igazából mi mindketten „léhűtők” vagyunk abban az értelemben, hogy mesterségesen létrehozott rendszerek problémáira adunk mesterséges válaszokat, ebből élünk. Sokkal többre menne a világ, ha inkább a termelést támogatnák. Ezzel alapvetően egyetértettem. Kitért az oktatás, és ezen belül a pedagógusi pálya presztízsének hiányára is, és külön fájlalta, hogy emiatt olyan az oktatás színvonala, amilyen. Három gyerekes anya lévén pontosan tudtam, miről beszél. Röpült az idő a társaságában, bár engem kissé feszélyezett az a felsőbbrendű, jobboldali, kedvességgel vegyített elegancia, ami áradt belőle. Erről nem tehet, szegényem, egyszerűen jó helyre született, és mindig jókor, jó időben, jó helyen volt. Tulajdonképp ez ilyen egyszerű. (Sok embernek mégsem sikerül soha.)
Megállapítottam, hogy a szimpatikus fiú teljesen az amerikai álom által generált életfilozófia híve (egyébként ezt kedvesen, sármosan, kiegyensúlyozottan teszi, mint olyan ember, akinek még sohasem rendült meg a világképe).
...én emiatt nem tudok senkit elítélni. Legfeljebb lemondóan sóhajtok egyet.
Épp ma olvastam az fn-en a következőket:
„Egészen más a tapasztalata és a gondolkodásmódja egy budai, világlátott, sokdiplomás vállalkozó vagy értelmiségi gyerekének felnőttként, mint egy vidéki, érettségizett, szegény, alacsony presztízsű munkavállalóénak.”
Nem kérdés, hogy az első egyed leírásánál az olyan fickókra gondolt a cikkíró, mint akivel ma találkoztam.
A második esetbe tartozóknak meg azért jó, mert sokan vannak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.