Furcsa dolog a lélek fájdalma. Mikor valakit sorozatos csalódások érnek, a lelke egy idő után ösztönösen menekül azokból a helyzetekből, ahol ez megismétlődhet. Ott állsz egy ponton, kétségek és remény között, ott állsz, már emelnéd a kezed, hogy kinyújtsd a Másik felé, hogy megöleld, magadhoz vond, hogy megszűnjön a Te és az Én, és átadja a helyét a Mi mással össze sem hasonlítható élményének... és hiába, a kéz nem mozdul. A szájon nem jön ki a szó. A pillanat elröppen. A fény elhomályosodik, és te csak állsz tovább, tovább a sötétben. Egyszerre érzel bánatot és megkönnyebbülést. Bánatos vagy, hisz ismét elmulasztottad a Csodát, és megkönnyebbültél: ismét nincs veszélyben a lelked. Nem kaphat újabb sebet. Nem tetézted tovább a Bajt.
Mert már tudod jól, hisz többször átélted: minden fény ellobban egyszer. Ettől azután úgy gondolod, jobb a puha sötét, itt minden kicsi nesznek ismered a forrását, okát. Az a nagy fényesség metszhet, vághat. Iszonyúan fájhat. Ott nem tudsz elbújni, ott vérző szívedet láthatja mindenki.
Kicsit már öreg vagy, bölcsebb, tapasztaltabb. Sötét színben látod, mit hozhat a jövő.
S hasonlóként csak hasonlót vonzasz, sok esélyt így, hidd el, nem nyújthat a Holnap.
Hogy mi a tanulság, mitől fájhat fejed? Változtasd meg magad, s változik életed.
Épp vacsorát készítettem Búvópataknak, fáradt is voltam, mert egész nap lázas tevékenységgel lepleztem a bujkáló bizonytalanságot. Az elterelés sikerült, nem is gondoltam rá. Meg ha rágondolok, az nem is ilyen érzés. Egyáltalán nem.
… Ballonkabátban jött, és olyan régi kalapban, mint amilyet Derrick felügyelő hordott... Mászkált össze-vissza a fejemben. Főleg a jobb oldalon, hátul. Megfájdult a jelenlététől.
...Az arcát nem láttam, árnyék takarta. De a szeme!... Ő volt. Még a lélegzetem is elakadt.
- Akkor most mi lesz?
- Nem tudom.
- …
- Űzd ki belőle a Gonoszt, kérlek.
- Túl sokat kérsz tőlem. (Egyszerre megéreztem a fájdalmát. Éreztem, hogy ő tényleg nagyon szeret engem. Azt is éreztem, hogy fáj neki, hogy nem vele tervezem a szép jövőt, hanem egy másik férfi számára kérek tőle megváltást. Kicsit magyarázkodni kezdtem. Nagyon kellemetlenül érintett, szinte éreztem a szenvedést.)
- Tudod... a rokonom is. Szeretem úgy is, mint unokabátyámat.
- És ha sikerül... utána mi lesz? Vele maradsz?
- Nem tudom...
- …
Soká álltunk és néztük egymást, szomorúan. Olyan volt mint egy régi gengszterfilmben a sötét sikátor. Csak egy kósza fénycsík vetődött az alakjára. Azután lassan sarkon fordult és elballagott.
Utána néztem és ismét azt gondoltam: döntetlen. Nehéz volt a szívem.
…
És egyszer csak nem volt ott.
Elment randizni.
Ettől megkönnyebbültem.
A fejem sem lüktetett már annyira.
…
...Egyszerre megéreztem a fájdalmam. Éreztem, hogy tényleg nagyon szeretem. Azt is éreztem, hogy fáj nekem, hogy nem vele tervezem a szép jövőt, hanem egy másik férfi számára kérek tőle megváltást....
Retkes és igénytelen de mindezek ellenére a sötétre festett faasztaloktól kissé rusztikus hangulatú hely. Kevés az ember a közelben. Nincsenek bántó fények sem, ez jó.
Baseballsapkában, kint várt, mosolyogva. Mikor megláttam, menekülhetnékem lett.
Minek jöttem ide? Nem is tetszik ez az ember. Egy őstulok. Úgy is néz ki.
De már késő volt a szökéshez. Mosolygott, átölelt. Ez már merőben furcsa köszöntés számomra vadidegenek között, tűréshatáromat komolyan igénybe veszi. Még akkor is megviselt volna, ha Harrison Ford mint Han Solo akart volna hirtelen megölelni.
Ja, a hagyományos nevelésem...
Bent egy korsó barna sör várt, aminek megörültem. A barna sör nekem szép emlékeket idéz: az abádszalóki családi nyaralások hangulatát hozza, most már mindörökké. Ámen.
Ettől kicsit felbátorodva elkezdtem hallgatni, mit mesél a nagy Mesélő.
…
Megjártunk sok ismert embert, utaltunk a családi háttérre (most épp református családból származónak vallotta magát, de gyanítom, hogy ez csak a korábbi szócsaták következménye volt), ezt szemrebbenés nélkül tudomásul vettem, mint még sok egyebet. Hosszasan időztünk az általa átélt Jelenéseknél, előadása nagyon plasztikus volt – elhittem, hogy ezt átélte, az ember annyi megmagyarázhatatlan dolgot átél - (itt szerényen közbevetettem egy icike-picike szeletét a velem megtörtént metafizikai élményeknek), és közben egy nagyon furcsa dolog történt.
Eleinte kissé zavart a sok sületlenség, főleg amikor még a híres ismerősöknél tartottunk, mert én azt hiszem, hogy az a fajta vagyok, aki ezzel soha nem dicsekedne. (lehet, hogy ismerek is, másodvonalbelieket biztosan, de nem téma, én még a szomszéd utcabelieket sem hoztam fel, pedig könnyen lehet, hogy ők neki sem idegenek.. Már csak a szakmája, meg a földrajzi hely közelsége végett).
…
Elkezdtem figyelni őt.
A tekintete konok volt, zárt, elszánt.
(Ilyen volt a Gyuri szeme is. Ilyen amikor a lelki beteg férfiak vadásznak a.. mire? Boldogságra? Enyhülésre? Kínjaikat csillapító átmeneti pótszerekre? - ez az ember nagyon magányos. És ettől szenved – gondoltam.)
Azután hallgattam, hallgattam és mintha megnyílt volna a lelkem. Már nem az értelmemmel hallgattam, amit mond, hanem a lelkem itta a szavak muzsikáját. Már nem számított, mennyi a sóder, mennyi a valóság, elkezdtem érezni a lelke lenyomatát.
Nem számított már az sem, hogy csúnya, vagy szép (utólag ezt meg se tudtam mondani). Azt éreztem, hogy akármekkorákat is kamuzik, egy nagyon jó emberrel ülök szemben.
Megfogtam a kezét. Kellett az érintése.
Felnéztem rá, csodálkozva, szeretettel, mert tudtam, hogy ez neki nagyon jól fog esni. És valóban, mosolyogni kezdett. Úgy, mint a győztes hadvezér, aki elégedett a zsákmánnyal. (Ezek a férfiak mind egyformán tudnak nevetni. Vagy csak mindig ugyanabba a típusba botlom.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.