Nem részletezném a szülés során átélteket, de a végjáték ismerete fontos a történet megértéséhez.
A gyerek világra jött, felsírt, azt mondták később, hogy a harmadik kórteremben is hallani lehetett, hogy harcos, igazi Férfi született erre a földre...
Én akkor már nagy békét éreztem. Aztán az idő múlásával a békesség fokozódott. Egyre kevésbé jutottak el hozzám a külvilág történései.
Azután furcsa dolog történt. Mondhatom úgy is, hogy ez volt életem első metafizikai élménye.
Addig-addig távolodtam, míg egyszerre csak lebegni kezdtem. Közel láttam a műtőlámpákat, lent láttam magamat szenderegni. A szülésznő a fejem körül tevékenykedett valamit, a két orvos meg, ugye, a tetthelyen... de mindez nagyon távolinak tűnt. Eltelt egy kis idő, és egyre inkább vonzott az ablak kis, távoli négyszöge. Fényesnek láttam, nagyon fényesnek, és egyre nőtt, mintha közeledtem volna felé. Lent pici kis téglalapok voltak a parkoló autók, jelentéktelenek a nagy fényességben.
Akkor már a tökéletes béke állapotában voltam. Könnyű voltam... súlytalan... Nem fájt semmi.
(Azóta tudom, hogy miért a kivéreztetést választották a római főrendek az élettől való búcsúzásra, ha a császár ezt kívánta tőlük.)
...az egyik orvos egyszer csak megszólalt. Hangjában mélységes aggodalom, idegesség csendült.
„Akárhová öltök, mindenhol vérzik”
Szinte kellemetlenül érintett az a mély aggódás... éreztem, hogy egy lélek azt akarja, de nagyon, hogy maradjak...
...megfogott és visszarántott engem a szenvedéseim közé.
Pár órával később kérték, hogy keljek fel. Én előszörre nem is gondoltam, hogy ez bármi akadályba ütközhet. Nem fájt semmim, és fekve tűrhetően éreztem magam.
...elég volt csak felülnöm, elsötétedett minden. Visszahanyatlottam a párnáimra.
A következő napok nagyon furcsán teltek. Nem bírtam felkelni, csak, ha valaki támogatott, vagy valamibe kapaszkodhattam. Amit a legjobban fájlaltam, hogy a kisfiamat nem tudtam táplálni sem. Nem volt tejem.
Két nap múlva reggel egy orvos megállt a betegágyamnál, és megkérdezte, tiltja-e a vallásom, hogy vért kapjak.
Azt mondtam, hogy nem.
...sajnos az én, édesapámtól örökölt vércsoportom meglehetősen ritka... még majdnem egy hetet kellett várnom, mire vidékről meghozták végre a vért... két konzervet kaptam, de már az első után éreztem, hogy visszatér belém az élet.
A második után egy órával már tudtam szoptatni a gyerekemet.
És a legelső dolog az volt, hogy kértem egy kis juhtúrót...
Ennél a momentumnál viszont meg kell állnunk néhány gondolat erejéig.
Én világéletemben utáltam a brindzát, egészen addig az ominózus pillanatig. Akkor viszont elemi erővel támadt fel bennem iránta a vágy... szinte felfoghatatlan még ma is. Úgy ettem, mintha az lett volna a legfinomabb csemege számomra.
Sokszor elképzeltem azt az embert, aki segített nekem abban, hogy ember módjára tudjak tovább élni, ne csak vegetáljak, mint egy roncs, évekig. (Ezt a lehető legkomolyabban mondom, így is egy fél év kellett hozzá, hogy valamennyire összeszedjem magam, enélkül nem tudom, mi lett volna. Az biztos, hogy képtelen lettem volna megfelelni az anyai hivatásnak. Akkor meg kár lett volna életben maradni.)
Mindig középkorú, életerős, pirospozsgás férfinak képzeltem, aki jó kedélyű. És szereti a juhtúrót....
Tudom, ennek a vérátömlesztési akciónak megvannak a mai napig is a kockázatai. Egy idegen vére került a szervezetembe, bizonyos fokig megváltoztatva engem. Lehetett volna valamilyen egzotikus betegsége, (akkor még nem volt AIDS szűrés, ha jól tudom), vagy kaphattam volna negatív indulatokat, hajlamokat... de szerencsém volt, csak egy kis brindzát kaptam. Meg némi életörömöt, ami nagyon rám fért abban az állapotomban.
Azóta is előfordul néha, hogy juhtúróra vágyom. Olyankor veszek tíz dekát, és mélységes hálával gondolok arra az emberre, akinek köszönhetem, hogy most, 2011-ben ezt a tíz deka brindzát megvehettem, és megehettem... és soha nem fogom megbánni, hogy elfogadtam azt a vért, hiszen az életet fogadtam el vele. Az emberhez méltó életet.
...sokat hibáztam életemben, számosak az én vétkeim. De a fent leírtakat nem tartom közéjük tartozónak, és soha nem is fogom...
…
Szeretlek és tisztellek Téged, Kedves. De kérlek, csak akkor barátkozz velem a továbbiakban, ha képes vagy elfogadni, hogy sok dologról másként gondolkodok, mint Te. Én, a barátságunk érdekében, megteszem, amit kértél tőlem. Olvasok... és átgondolom, amit olvastam.
Mert becsüllek, mint egy igazán jó lelkű, különleges embert.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.