A fizikai lét persze nem áll meg, és nem hagyja az embert, úgy kell csinálnia, mint a többi embernek: reggel fel kell kelni, a kávét meg kell inni, mert utána el kell menni dolgozni, vásárolni kell, takarítani, megkísérelni beosztani a beosztható erőforrásokat. Közben emberekkel beszélni, úgy tenni, mintha érdekelne bármi, amit tesznek, mondanak, vagy gondolnak.
Holott az álmodó lélek csak úgy érzékeli mindezeket a dolgokat, mint kis hullámfodrokat a mély, sötét óceán tetején. Inkább zavarják őt a mély álomban.
...képes vagyok évszázadokat átaludni, nem ez az első ilyen időszaka az életemnek. Mikor egyedül maradtam a nagy fiammal, évekig voltam ebben a lelkiállapotban. Csak tettem a dolgomat, mint egy gép, és semmi nem tudott közelebbről megérinteni.
Ismertem egy embert. Kedves ember volt. Ő azzal védekezett az alvási periódus ellen, hogy mániákusan a most-ban akarta tartani magát. Mert most épp nincs fájdalom. Most épp nem fagyunk meg éhen, most épp van, akivel jól érezzük magunkat. De igazából ő is aludt. Mint rengeteg ember, akit bánat ért.
Alapvetően szánalmas, mikor egy ember azt akarja elhitetni a környezetével, hogy minden rendben van vele, mikor ő maga jelen sincs ezeknél a mutatványoknál. A legbizarrabb dolgok akkor következnek, ha két ilyen alvó lélek kísérli meg együtt az ébredést. Megpróbálják a környezetüket, a társukat, sőt, önmagukat is becsapni, elhitetni saját magukkal, hogy sikerrel jártak. Közben dehogy is.
Hogy mennyire így van ez, arról sóhajok, hallgatások, magukba révedések árulkodnak. És a tekintet. Előveszel egy régi fényképalbumot, és vendéglátód mutogatja: itt nyaraltunk... ott kirándultunk... Te nem látsz mást a fényképen, csak a csillogó szemeket. Azután ránézel arra, aki a fényképeket megmutatta neked... és rájössz, hogy nincs az a fény a szemében. Csendben kiosonsz, és a tükörben megnézed a saját tekintetedet. ..és akkor már minden világos.
Az álmok netovábbja persze az ébredés. Hogy majd jön valaki. Valaki, aki csak ránk néz, és egy pillantásától felébredünk. Újra olyanok leszünk, mint régen. Tele energiával, életkedvvel, és nem kell hajszolnunk a most-ot, mert az körülölel minket, lágyan, simogatóan, édesen, mint a nyáresti szellő.
Mindannyian ismerünk embereket, akiknek sikerült. Akik megtalálták azt a kikötőt, ahol horgonyt vethettek. Akiknek sikerült az újra kezdés, a szétdobált építőkockák újra összeálltak, a fény fellobbant a tekintetekben.
Ezért aztán ide jövünk, mert itt jó álmodni. Álmodni a csodáról. És menetelünk egymás mellett, szomorú tekintetű zombik, és várjuk, hogy egy másik zombi jöjjön, és megváltson minket a szenvedéseinktől.
Homonyik Sándor: Álmodj, királylány
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.