Meditáció

Ma úgy ébredtem, hogy tudtam: eljött a szokásos havi mélypont. Havi mélypontjaim rendszeresen arra az időszakra esnek, amikor már komoly gondokat okoz a gyermekeim túléléséhez szükségesek előteremtése... igen, ismét eljött ez a pillanat. (Egyelőre még nincs epegörcsöm...)
Tulajdonképpen nem csoda, hó eleje óta várom ezt, hiszen mindkettőnek kabátot, nadrágot kellett vásárolnom. Ezek a kiadások jelenleg nem férnek bele a kifeszített büdzsébe, mégis, szülői kötelességem volt, hogy megtegyem őket.
Most nem térnék ki arra, hogy a tavaly még 10 e Ft-os kabátok az idén 13-14 ezret kóstálnak, ...ez is csak egy apró adalék a nyomorúsághoz, mint az összes többi.
Ennek a fékezhetetlen luxusnak most fizetjük az árát.
Ilyenkor, korábban, a tehetetlen düh majd' szétfeszített. Tehetetlen düh, mert nem elég, hogy szinte sose lehettem a családommal, hogy rendszeresen fél hülyére kellett magamat dolgozni azért, hogy a felszínen maradjunk... még így sem sikerült. (Lassan teljesen hülye leszek - de már nem is érdekel.)
Ezek a gondolatok, és a sötét, konkrét célpontot nem lelő harag aztán kellemes táptalajául szolgált az epegörcsnek... ami végül is, miután megjártuk közösen a poklot, addig mindig velem tartott, amíg teljesen kifáradva és legyengülve, immár a düh is eltávozott tőlem... olyankor tudtam újjáépíteni magamat, ez mindig egy-két napot vett igénybe, mire fizikailag és lelkileg nagyjából "rendbe jöttem". ...így éltem az elmúlt 16 évben. Az utóbbi időben némi javulást éreztem a dologban: a tehetetlen düh helyét a szelíd beletörődés váltotta fel, és ily módon az epegörcs is elkerült. De ma érzem, hogy "rezeg a léc": annyira bánt megint a nyomorúság, megspékelve a téltől való rettegéssel, hogy komolyan össze kell szednem magamat, hogy ne adjam át megint magam ennek a trágyahegynek, amit ez az érzéskomplexum kivált belőlem.
Ezért kezdtem el most ezt a bejegyzést, szigorúan meditatív céllal, a Buddhává válás jegyében :D.
Kezdjük tehát.
Az első, és legfontosabb dolog annak beismerése és elfogadása, hogy én alapvetően, igenis, egy agresszív állat vagyok. Nem véletlen, hogy mindig olyan krapekok jutottak nekem, akik az agressziót, mint viselkedési formát, egészen közel hozták - mintegy tükröt tartva elém abból, hogy mennyire szörnyű is az efféle hozzáállás.
...Én ezt az agressziót, mint a nők általában, már egész fiatal koromban megtanultam elfojtani. Mivel azonban csak elfojtottam, és el nem engedtem - ezért testi tünetekben manifesztálódott. Már nagyon korán, és egész súlyos mértékben.
Hiszen alapvetően ez az, amit a legjobban elítéltem... mindig, és mindenkiben. ...főleg önmagamban...

Tulajdonképp lehet, hogy a saját magam szándékos büntetésére hagytam, hogy Nagy Fal a belőle áradó erőszakos habitussal legyőzzön, megtörje az akaratomat, és másfél évtizedre a jóléte rabszolgájává tegyen.
Emlékszem, eleinte még lázadoztam és utálkoztam (fiatal voltam és meggondolatlan) - csúnya jeleneteink is voltak, melyekben persze mindig én húztam a rövidebbet.
Aztán beletörődtem a dologba. Volt nekem épp elég feladatom, amikben kiteljesíthettem küzdeni vágyásomat: munka, gyereknevelés, a család ellátása, a rend fenntartása körülöttünk...
Nagy Fal ennek az egésznek a haszonélvezője volt hosszú éveken át. Szépen gyarapodott mellettem, egészen 160 kilóig. ...akkor már végképp nem volt élhető mellette az élet, pedig az utolsó években még csak egy hangos szó sem hangzott el közöttünk... :(
Közben én is furcsa átalakulásokon mentem át.
Eleinte, valamilyen ismeretlen okból, követtem Nagy Fal példáját: az életemből hiányzó szeretetet és megértést élelmiszerrel pótoltam.
Nem vagyok büszke a rekordomra, de háromjegyű szám volt.
Ebből az időből viszont van egy apró, ám valamiért lényeges emlékem.
Nagy Fal mindig szeretett engem kicsit "kínozni". Mint általában azok a férfiak, akik szeretik az agressziót. ...nem, ne gondoljatok itt a BTK-ra, ez még az én olvasatomban sem annyira jelentős ügy. Vannak verbálisan agresszív pasik, akik rosszabb esetben elmondanak mindennek, jobb esetben csak az önbizalmad lebontásán fáradoznak bizonyos külső-belső tulajdonságaid örökös pejoratív fölemlegetésével.
...Nagy Fal nem a szavak embere. Nála a "csipkelődés" szó szerint értendő tevékenység volt.
Egészen addig, míg egyszer, erőm és kilóim teljében, ellene nem fordultam. Mosolyogva.
Addig a napig mindig, mindig úgy értek véget ezek az általa kezdeményezett "játékok", hogy én nagyon rosszul éreztem magam a bőrömben - ő pedig átélhette a győztesnek járó elégedettség érzését. (Hasonlóképpen zajlottak ezek a "játékok", mint édesanyámmal, gyerekkoromban. A családi hancik végén mindig én sírtam - hát nem furcsa?...)
Aznap azonban megfordult a kocka. Mikor meghátrált, akkor éreztem először: legyőztem. Én. Őt.
Attól a naptól kezdve soha többé nem játszottunk "csipkelődőset", nem is beszéltünk róla...
...
Teltek-múltak az évek, és én egy napon úgy keltem fel: nem megyek tovább ezen az úton. Úgy éreztem, hogy a rám rakódott hájréteg már nem esztétikai kérdés (ez sose érdekelt) - a szívem egészsége miatt kell változtatnom. Nem fájt semmi, nem voltam beteg - mégis tudtam, hogy ezt meg kell tennem. És meg is tettem.
Nem történt semmi, csak elkezdtem kevesebbet, és főként másképp táplálkozni...
Havi 3-4 kilóval lettem könnyebb, anélkül, hogy szenvedtem volna az éhségtől.
Fél év elteltével már eléggé feltűnő volt a változás - sok dicséretet kaptam.
Itt tartottam, mikor eljött a Világvége.
Mert eljött.
Én már több, mint 3 éve túl vagyok rajta.
...
A Világvége ellen folytatott, elhúzódó küzdelmeim során tovább fogytam - ez mostanában megállt, sőt pár kiló erejéig visszafordult - de nem bánom. Összességében a három-négy évvel ezelőtti fizikai erőmnek kb. 40%-a már elhagyott - de ezt is nyugodtan, szinte egykedvűen vettem tudomásul, csakúgy, mint a rendszeresen bekövetkező nyomorúság-periódusokat.
Határozott javulást hozott, hogy el tudtam engedni a haragot, amit ezek váltottak ki belőlem.
Most viszont nehezebb az ügy: eggyel több az éhes száj, és nyakunkon a tél.
Igen, már ki tudom mondani: én Nagy Falra haragszom, a rosszulléteim mindig is az őiránta érzett, elfojtott harag megnyilvánulásai voltak.
De tudom azt is, hogy ahhoz, hogy ő agresszor lehessen, nekem fel kellett vennem az áldozat gúnyáját.
Tehát haragszom magamra is.
...
Pedig a harag rossz tanácsadó.
...
Tudom, el kell engednem az ellene érzett dühöt, mert ezzel senki másnak nem ártok, csak magamnak, és a szeretteimnek. ...de ez csak akkor fog menni, ha eljutok odáig, hogy már magamra sem haragszom.
...
Ezen még dolgoznom kell. Sokat.
...
Most idáig tudtam eljutni, - kicsit jobb lett, úgy érzem. Talán megúszom a fizikai tüneteket. Remélem...