Évértékelés, ez mifelénk úgyis divat

Holnap már december. Hogy eltelt ez a keserves-szép esztendő. Mennyi mélységet és magasságot hozott. Sikerek és kudarcok, mint a felfűzött gyöngyök, úgy sorakoznak. Sokkal több a gyöngyszem, mint életem békés éveiben. Pedig volt már máskor is eseménydús korszakom. (A háborús évek duplán számítanak.)
Most csak magamra számíthatok, a magam képességeire ezekben a harcokban. A saját fegyvereimmel győzhetek egyedül.
...az első és legfontosabb ennek a felismerése volt, és az ezt követő pánik, még 2011-ben. Azóta építgetem magam, hogy újra elhiggyem: képes vagyok rá.
Nem könnyű újra hinni, ha az ember egyszer már elvesztette minden reményét.
Egyáltalán nem, hiába is gondolják azt néhányan, hogy nekem milyen jó. (Bújjon bele a cipőmbe, járja végig az utamat... és majd rájön az illető. Lehet, hogy még idáig sem jutna el, sokkal előbb feladná. ...azt hiszem, sokan feladnák.)
Megérdemlem, hogy büszke legyek magamra.
Itt ülök egy hideg lakásban, ...és azzal foglalkozom, hogy büszke vagyok. Hát nem furcsa?
Van mire.
Már nem félek.
Szót fogadtam a jósjelnek, egész évben. Csun.
...gyűjtögettem, gyűjtögetem az apró mennyiségeket, hogy minőséggé válhassanak. Keserves feladat. De gyűröm, gyűröm rendületlenül.
A nádszál példája lebeg a szemem előtt: meghajlik a viharban, de ha elmúlt, felegyenesedik.
Várom, hogy csillapodjon a vihar.
Jövőre még nem fog.
De kell, hogy valami erőt adjon a további küzdelmekhez. Kell néha, hogy az ember végignézzen a megtett úton, és megerősítést nyerjen belőle: jó az irány.
Erre van most szükségem.
...tulajdonképp lassan amúgy is eljön a számvetés ideje. Fel kell mérni, hogy mit végeztem az idén, és újabb célokat vázolni, sorrendeket meghatározni... a túlélés jegyében.
Meg különben is.
Évet értékelni nem csak a politikusoknak szabad. Ők úgyis hazudnak.
Én próbálok őszinte lenni.
Őszintén büszke vagyok magamra.
Hőstettet vittem véghez az idén. De még csak az út felénél járok (vagy még ott sem). Mindenesetre az elmúlt év alatt az adósságállományom 24%-át kifizettem. Az rengeteg pénz. Rengeteg. Ez alatt az időszak alatt minden nap, minden héten és minden hónapban megjártuk a poklot, és erre a társasutazásra a gyerekeimet is vittem... de teljesítettem, amit elhatároztam, és ez nagy dolog.
Eltökélt szándékom, hogy ez jövőre is így marad, tervem a jelenleg meglévő adósság 24%-ának kigazdálkodása.
Jó lenne az idei volument tartani, de számot kell vetnem néhány, az anyagi helyzetemre nézve kedvezőtlen fordulattal. Ezek az utóbbi hónapokban még a korábbiaknál is húsba vágóbban jelentkeztek.
Az eltartottaim számának növekedése, a folyamatos és erőteljes drágulás és az újabb adóterhek miatt sokkal racionálisabbnak tűnik a csökkentett terv. Ettől még nem fog nőni az életszínvonalunk, legfeljebb kevésbé romlik. Ugyanis már nincs hova. Basszus... tényleg nincs. Ez már a gödör alja.
Ha ugyanis még pár százalékot romlana, nem lennénk képesek ellátni a feladatainkat. Megszűnnénk, mint család, építő jelleggel működni...
Néha már így is rezeg a léc, ezt én pontosan tudom.
Ez a léc még másfél évig rezegni fog. Ez egy ilyen játék.
A csökkentett volumen mellett is.
Talán ennyi is elég lesz arra, hogy a vagyontárgyainkat megmentsük.
Szívből remélem, hogy a gyerekeim legalább a jelenleginél jobban nem fognak nélkülözni, és győzni fogom erővel/egészséggel/idegrendszerrel.
Mert ez az egész az idegeket teszi tönkre. De nagyon.
Tehát igenis, kell a sikerélmény, és kell, hogy büszke lehessek az elért eredményekre.
...
Ha Magyarország is kifizette volna az államadósság szűk negyedét, AAA+ besorolást kapnánk.
...
Tehát van okom az ünneplésre.

DJ Bobo: Celebration