Reményik Sándor: Vágy

Szeretnék úgy belédsimulni 

Természet - mint egy falevél,

Mint egy fűszál, mely egyformán nyugodt, 

Ha harmat száll rá, s ha rá száll a dér. 

Szeretnék úgy belédsimulni,

Mint egy elvesző árnyalat

Az alkony ezerszínű tengerén, 

Szeretném fölszívni az árnyakat, 

S magamat tőlük fölszívatni én.

Szeretnék úgy belédsimulni

Természet - mint egy lehelet,
Mint szél fuvalma, mely alig-alig
Borzolja fel az alvó vizeket, 

Szeretnék úgy belédsimulni, 

Mint egy tétova napsugár,

Mely jár az erdő sűrű rejtekén, 

És nem keres és nem talál, 

Szeretnék úgy belédsimulni

Természet - mint egy tűnő napsugár.

(S szeretném, ha mellettem elmenet, 

Valaki szólna:

"Nézd, már itt az ősz,

Sárgulnak lassacskán a levelek." 

És nem ismerné meg a levelet.

És szeretném, ha rajtfelejtené
Valaki a szemét az alkonyégen,
S szólna: "ezerszínű az alkonyat,
Így láttuk ezt valaha, - vele - régen."
És nem sejtené, hogy egy árnyalat
Az esti színek közt én vagyok éppen.

És szeretném, ha jönne valaki
Az erdő rejtekébe
És szólna, "nini, milyen különös:
A nap e mély homályban is ragyog."
És nem tudná, hogy az is én vagyok.)

Szeretnék úgy hozzádsimulni 

Természet - mint a vén moha
A fák északos oldalán,
S nem lenni hozzád hűtelen soha.
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint tücsök hangja holdas éjeken,
S szeretném, ha valaki elborongna
Rajtam, mint multból zengő éneken.

S szeretnék úgy vegyülni el beléd,
Természet - mint a síri por,
Mit ezeréves hantokról a szél
Nagy-messzi tengerpartokra sodor.
Ott játszana velem egy kisgyerek,
Kicsiny kezén futnék fel és alá,
S e port, mely egyensúlyát nem leli:
Egy percig egyensúlyban tartaná.