Maga nem az a fajta

Battyogtam az út szélén. Kicsit kezdtem aggódni, a tárgyalás fél 1-re volt kitűzve és már elmúlt 12 óra. Tudtam, hogy taktikai hibát vétettem: nem a völgyben kellett volna megállni stoppolni, mert onnan az emberek többsége Budapest felé veszi az irányt. Erre azonban csak akkor jöttem rá, mikor megállt egy autó, és kiderült, hogy a sofőr Kamaraerdőbe igyekszik.

-  Sajnos ez nekem nem jó, de azért köszönöm! - mondtam, majd kis tűnődés után nekiindultam a domboldalnak. Tervem az volt, hogy az elágazás után, az immáron garantáltan Budaörsnek menő forgalomban közlekedő gépjárművek vezetőinek jóindulatára bízom magam.

Ám nem így történt.

A domb közepe táján, az út szélén állt egy fehér kis teherautóféle (márkát ne kérdezzetek, az nekem nyóc.) Azt képzeltem, hogy a sofőr tán megfáradt, és itt, a kilátásban gyönyörködvén piheni ki fáradalmait. Kikerültem, és mit se törődve vele, tovább bandukoltam.

Kis idő múlva elhaladt mellettem, majd pár méterrel előbb megállt.

Ez mérsékelten bosszantott, hisz újabb kerülőre kényszerültem, de közben arra gondoltam, hogy tán eltévedt.

Mikor melléértem, a vezető kiszólt a kocsiból:

-        Merre megy? Elvihetem?

-        Budaörsre, ha arra megy, megköszönöm.

Láttam, hogy kissé elhúzza a száját.

-        Nem arrafelé tart?

Megrázta a fejét, jelezvén, hogy nem.

-        Akkor így jártam. Mindenesetre köszönöm. Viszlát.

Ezzel tovább indultam, tekintettel a szoros határidőre.

Rövid idő után azonban a fehér autó ismét megelőzött, és megállt előttem.

- Esetleg segíthetek, ha maga is segít nekem – mondta. Konstatáltam, hogy a fickó zavarban van, - de a zavar oka még mindig nem jutott el a tudatomig (nyünyőke vagyok, hiába. Ráadásul tegnap igen gondterhelt nyünyőke voltam.)

Így hát azt hittem, hogy talán tényleg eltévedt, és útbaigazításra szorulna. Ebben igazam is volt... csak ezt nálam vagányabbak, akik jobban képben vannak, másképp fejezték volna ki a helyszínen (menj anyádba). Én nem. Mondom, hogy teljes volt a homály.

Ránéztem a mobil időmérő eszközre – és megállapítottam, hogy már kevesebb, mint 20 percem van a kb. 5 kilométeres táv leküzdésére.

- Nekem félre a Bíróságon kell lennem, Budaörsön. Miben segíthetek? - kérdeztem, maximális jóindulattal.

Az ember akkor már lángvörös volt.

- Á, nem, ...maga nem az a fajta.

Itt jött el (végre) a megvilágosodás pillanata. Úgy elképedtem, hogy nem álltam meg nevetés nélkül.

- Nem, én tényleg nem „az a fajta” vagyok. ...de ha „olyan” lányokat keres, akkor nem kell messzire mennie. Tudja, itt ha tovább megy, pár kilométer a Tétényi-fennsík, ott szoktak lenni.

- Igen, tudom... - mondta, igen halkan és vörös képpel.

- Akkor viszlát, jó utat! - köszöntem el ismét, és folytattam utamat. Láttam, ahogy a jelzett irányba indul.

Közben én átkeltem az útelágazáson, Budaörsnek fordulva. Hosszú utat azonban nem tehettem meg. Újból megállt mellettem a fehér autó.

-        Jöjjön, elviszem! - mondta.

-        Ellenszolgáltatás nélkül?

-        Igen.

-        Hát legyen. Legalább megvan a mai napi jó cselekedete – mondtam, és bemásztam a kocsiba.

Közelebbről megnézve útitársamat, láttam, hogy nálam úgy egy laza tízessel fiatalabb. („Hisz ez még kölök! Meg látáshibás is!”) gondoltam magamban, de nem szóltam semmit (az ember ne cikizze, ha már ilyen önzetlen segítője akad.)

A rövid út alatt elpanaszolta, hogy ő szégyelli, de eljutott idáig, már nagyon elege van mindenből.

- Gondolom, sok csalódásban volt része – igyekeztem a lehetőségekhez képest megértőnek mutatkozni (ez tűnt a legméltányosabbnak adott esetben.)

Én röviden felvázoltam, hogy épp a vagyonmegosztási peremre igyekszem, legkedvesebb ellenségemmel, gyermekeim apjával szemben. Említettem, hogy két kamasz eltartásának terhe és nagy összegű adóssághegy nyomja a vállamat – igazán, minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy elriasszam szegénykémet. Ha vak is, talán csak nem hülye.

Ezt követően újra rajta volt a panaszkodás sora – anyagiak, megélhetés, jövőtlenség kerültek felemlegetésre.

Lassan kezdtem megsajnálni (na jó, csak mérsékelten).

Mire a Bírósághoz értünk, alapvetően rokonszenves volt ez a megtévedt kölök.

- Kívánjon nekem sok szerencsét, gondoljon rám jó szívvel – mondta búcsúzóul, én pedig megígértem, sőt, még két puszit is kapott.

...

Ezzel együtt, bizonyos megkönnyebbülést éreztem, mikor elhagytam a gépjárművet.

Pretty Woman