Százéves történet

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy méhész. Kis faluban lakott, Esztergom közelében. Nagyon szép a táj arrafelé...
A méhész már idős ember volt, évek óta élt özvegy sorban, mikor újból úgy érezte, hogy szerelmes. Népes családja - 12 gyermeke volt - nem nézte jó szemmel a szegény lány iránt táplált vonzalmat, de a méhész, fittyet hányva a família ellenkezésére, újból megnősült.
Első gyermekük 1908-ban, a Vízöntő havában született. Akkoriban nem volt még faluhelyen villanyvilágítás, vezetékes víz... manapság mi, akik elég nomád életformát választottunk, még mi is sokkal nagyobb komfortban élünk, mint akkoriban a falusiak.
A méhész tulajdonképp jómódú embernek számított volna, csak hát ugye, a nagy család, a sok éhes száj... a nagy gyerekek sosem enyhültek meg a velük egyidős "mostohaanya" iránt, ahol lehetett, ott szidták-hordták, csipkelődtek vele, bántották.
Pár év után megszületett a második kislány is. A méhész nagy gyerekei már családot alapítottak, egyre kevesebben voltak otthon. Az otthon maradottak a szokásos táplálékon éltek: volt tehénkéjük, méheik... tehát elmondhatták, hogy tejjel-mézzel folyó... de nem volt Kánaán, egyáltalán nem. Főleg, miután az öreg megbetegedett, ágynak esett és meghalt.
Onnantól végképp nem volt maradása a "mostohának". Szegénynek a sok üldöztetéstől a végén megbomlott az elméje.
A gyerekek csak erre vártak: beadták őt az akkor már létező bolondok házába. ...akkoriban az volt a szokás, hogy reggelenként az ártalmatlannak minősített ápoltak kiültek a kapuba koldulni... a méhész felesége is erre a sorsra jutott. De akkor már nem fájt neki semmi...
A két kislányt - egyik kicsi, másik pici - egy ideig egy idősebb féltestvére gondozta. Ám idővel ő is férjhez ment, családot alapított. Addigra az idősebb kislány már olyan 14 éves forma lett.
Eljött az a nap, hogy nővére magához hívta őt.
- Most már elég nagy vagy, tudsz gondoskodni magadról és a húgodról. Tessék, itt egy kosár ennivaló. Menjetek el a városba, vállalj munkát és meg fogtok élni.
... hát így keveredett a két kislány a fővárosba. A nagyobbik cselédként több helyen is megfordult... míg találtak egy helyet, ahol - legalább egy időre - otthonra leltek.
A költőéknél mozgalmas volt az élet, a nagy vendégjárás miatt megnövekedett igényeknek meg kellett felelni. De legalább a cselédszobában együtt lakhatott a két kislány, és a kisebbik iskolába is járhatott... a nagyobbik hálás volt a nyugalomért, és egyre természetesebb volt, hogy segít a szakácsnénak a vendégsereg ellátásában.
Rengeteget tanult ezekben az években - na nem az iskolai tudományokról, de az életről, a háztartás vezetéséről, finomabbnál finomabb ételek készítéséről. Sok olyan ételfélét is láthatott, amit faluhelyen nem is ismertek, sok olyan házi praktikát tanult meg, melyek később komoly segítséget jelentettek - a túlélésben. Hisz akkoriban még nem sejtette senki, hogy alig egy-másfél évtized múltán milyen világégés jő a Földre...
A fentieken túl kapott még egy útravalót ebben az időben: megszerette a verseket, regényeket - ami a közeg ismeretében nem csoda. ...nem is pártolt el tőlük, amíg élt.
Később, mikor eljött a családalapítás ideje, el kellett hagynia a helyét. Rosszul szigetelt nyomortanyán kezdték imádott férjével a közös életüket - két szerencsétlen árva - s az első időben, a körülmények és a nincstelenség következményeképp, gyors egymásutánban elvesztették első két gyermeküket.
A diagnózis: tüdőgyulladás...
Hogy hogyan nem zavarodott meg tőle, az volt a valódi csoda...
Mindenesetre idővel jobbra fordult a sorsuk: hozzájutottak egy házmesteri álláshoz, és ahhoz, ami vele járt: házmesterlakáshoz.
Így a harmadik és negyedik gyerek esélyt kapott az életre...
Később a házmesteri állást egy még jobb lehetőség váltotta fel: a Hivatalban kényelmesebb volt a szolgálati lakás, a munka is elfogadhatóbb volt. Lassan-lassan cseperedtek a gyerekek is... pár évig úgy tűnt, hogy minden rendben van - leszámítva persze a nagy-nagy szegénységet, mellyel megtanultak együtt élni: a heti fél kiló hússal négy emberre, az "absnitzli"-vel (aki esetleg nem tudná, ez a felvágottak vége-maradéka, melyet olcsón lehetett vásárolni), illetve a piacon kidobásra ítélt, fonnyadt zöldségek újrahasznosításával (milyen hasznos dolog is a szakácstudomány, ha magas fokon érti valaki).
Nagymamám (mert neki szeretnék most emléket állítani ezzel a rövid életrajzzal) a házmesterkedés mellé alkalmanként mosást is vállalt. (Később, mikor anyukám már nagyobb volt, és kiderült róla, hogy különös érzéke van mindenféle kézimunka készítéséhez és javításához) fehérnemű javítást is vállaltak.
...erről az életformáról írta József Attila, hogy "kis lábaskában hazahozta / kegyelmeséktől vacsoráját / lefeküdtünk és eltűnődtem, / hogy ők egész fazékkal esznek."
De az én nagymamám nem volt gyönge. Sőt. Hihetetlenül erős asszony volt.
Elviselte a nyomort, a kiűzetést a családjából, a szolgasorsot, a gyermekei halálát... és végigcsinálta a háborút, a bombázásokat, az éhezést... a mindennapi rettegést a két megmaradt gyermeke és a férje életéért...
Nagyapámat akkor vesztette el, mikor Budapest végre felszabadult. Nem, nem háborús sérülés. Csak a veséje mondta fel a szolgálatot a sok agyonfagyástól.
(Igen, nekik az akkor felszabadulás volt. Nem csak a háború borzalmai alól szabadultak fel, hanem esélyt kaptak az emberhez méltó életre is. Mint általában az addig szegény sorban tengődők.)
...nagymamám végül a Parlamentben kapott munkát. Nem kell nagyon utálkozni, csak segédhivatalnok volt: kimenő, bejövő posta, iktatás, ilyesmik. Kis csavar egy nagy gépezetben.
...de annyi nyomorgás után kapott egy garzonlakást, miután felnőttek és kirepültek a gyerekei. Hosszú gyász után lett egy barátja is, ...de ez a kapcsolat nem tartott sokáig: hiszen rövidesen kiderült, hogy nagymamám rákos.
...az úriember ezt nem csinálta vele végig. Amin nem is lehet csodálkozni: akkoriban ritkaságszámba ment, hogy egy nő ezt is túlélje.
De ő túlélte. Meg a kapcsolódó csalódást is.
Még több, mint 20 évig volt a családja (főleg a lánya) támasza. Nagyszerű háziasszony volt, remek szakácsnő, és egy igazán nyugodt, toleráns, éber szellemű ember.
...
Hogy mit kaptam tőle én, a kései unoka, akinek nevelésében oly nagy szerepe volt (anélkül, hogy egyszer is mondta volna, hogy mit is kellene csinálnom...)?
...
Egy életre szóló mintát.
De olyat, aminek megfelelni... valóban rendkívüli feladat.

Isten nyugosztalja Őt.

V'Moto-Rock: Gyertyák
(Amikor ez sláger volt... még ő főzött ránk...)