Írj, írj, írj!

Vasárnap délután történt... igen, akkor történt, hirtelen jött, nem voltam felékszülve erre az egészre.
Kint ültem a rozzant nyugágyban, a gazos kertben, és élveztem, hogy ott vagyok. Élveztem a napsütést, a fűillatot, az ég kékjét.
Mielőtt kimentem, újra olvastam az utolsó blogbejegyzéseimet. Úgy találtam, hogy pontosan fejezik ki gondolataimat, érzéseimet, hogy - kivételesen - nincs is bennük zavaró szóismétlés, és elfogadható a fogalmazás.
Elégedett voltam magammal. Lehunytam a szememet, hátradőltem, napoztam.
..és akkor egyszer csak valahonnan belülről, újra hallottam a kérdést, szinte sírósan, sürgetően, félve, mintha egy eltévedt kisgyerek beszélne a sötétben:
- Ki fogja tudni, hogy én író vagyok?
Felkaptam a fejem. De igazából nem is a kérdéstől döbbentem meg.
A válasz szinte azonnal megérkezett.
Már hallottam párszor ezt a hangot... Ő az.
- Mindenki. Csak írd meg. Írj, írj, írj!
Mélységesen megrendültem... éreztem, ahogy a könnyek végigcsorognak az arcomon. Csak sírtam, sírtam és sírtam. "Író vagyok!" - ismételtem szinte öntudatlanul.
- De hát én nem taunultam meg írni.. nem volt rá lehetőségem.. mással kellett foglalkoznom...
- Te író vagy. Nem kell tanulni. Erre születni kell. Te írónak születtél. Figyeld meg a kérdésedet! Nem azt kérdezted, hogy író vagy-e, csak azt, hogy ki fogja ezt tudni.
...csak Rajtad múlik, hogy ki fogja ezt tudni. Azon múlik, hogy írsz-e. Ezért, ha azt akarod, hogy tudják, írd meg. Írj, írj, írj sokat.
Nem, Te nem könyvelő vagy. Ne mondd, hogy nem tudod, hogy nem könyvelő vagy. Mindig is tudtad. Szenvedtél miatta. De ennek vége. Te nem könyvelő vagy, aki írói babérokról álmodik - Te író vagy, aki néha kénytelen könyvelni. Lásd meg végre a valódi önmagad!
- De... mi van, ha nem vagyok jó író? Ha nem jókat írok? Ha nem felelek meg ennek az eszményképnek?
...
Erre már nem jött válasz, és én éreztem, hogy beleütköztem egybe a Halász Alexandra által említett üvegplafonokból, melyek olyanok, mint egy üvegbúra, - mint abban az idióta amerikai sorozatban az a búra, ami ráborult a városra - hogy ha áttöröm, ott a Végtelen Szabadság, a szárnyalás lehetősége - és az ezzel járó veszélyek és kockázatok, a leesés, összetörés, fájdalom... Míg, ha belül maradok a búrán, nem történhet semmi baj, élhetem tovább megszokott, langyos és középszerű életemet.
Erre kiváló ürügyként szolgálhat a tudat, hogy nem tanultam írni - ha akarom, ha nincs elég bátorságom áttörni az üvegplafont...
Aztán eszembe jutott Müler Péter, akinek oly nagyon szeretem az írásait, annak ellenére is, hogy találtam már köztük olyan gondolatot, melyet én magam nem tartottam helyesnek - végül is, senki nem tévedhetetlen, még az írók sem, és talán nem is az a feladatuk, hogy tévedhetetlenek legyenek - inkább csak az, hogy gondolatokat ébresszenek az emberekben.
Aztán az is az eszembe jutott, amit Teréz anyáról mondott Halász Alexandra: hogy az utoló pillanatáig kételkedett abban, hogy megérdemli az üdvösséget... de tette a dolgát, ami az elhivatása volt.
- Írj, írj, írj! - szólt a parancs.

Ezt fogom tenni.

Majdcsak összetörik egyszer az az üvegplafon.