Egy aprócska tanács

...ma az önszuggesszióról olvasgattam itt-ott Virtuáliában, úgy is, mint egy (viszonylag) egyszerű módszerről, hogy az ember emeljen az energiaszintjén és segítse önmagát a céljai elérésében. Olvasgatás közben felmerült bennem egy érdekes kérdés: mi lett volna velem önszuggesszió nélkül?

Lehet, hogy már marokszámra nyomnák belém a bogyókat valami zárt helyen.

Pedig nem is tudatosan csináltam, ösztönből jött. Azt hiszem, hogy ezt máshogy nem is lehet. Vagy lehet, de nem hatékony. ...figyelni kell a jelzésekre, a "belső hang" súgására.

Egyszer - akkoriban épp Sasmadárral tartottunk Biblia-órákat - hazafelé jövet megáltam a domboldalon. Iszonyúan fájt a lelkem, s ezen még a Biblia sem segített. Hogy is segíthetett volna: az életem romokban, üldöztetés mindenfelől, és iszonyatos lelkiismeret-furdalás, hogy mindezeket a bajokat én hoztam saját fejemre...

Kínomban feltettem egy kérdést.
- Meddig tart még ez a szenvedés?
Meglepő módon azonnal jött a felelet.
- Még két évig.
(Igen, az a Hang volt. ...vagy azonnal válaszol, vagy egyáltalán nem. Ha válaszol, mindig ledöbbenek...)

Én ebbe a szentenciába bele is törődtem, viseltem a keresztet engedelmesen. Ha két év a bűnhődés, hát két év, megérdemlem.

...és tényleg: bő két év alatt lassan lecsengett a fájdalom. Nem mardos már a lelkiismeret-furdalás. Nem utálom magam, nem érzem gyengének, sőt, mostanra újra megtanultam bízni a saját erőmben.
A változás nem egyszerre jött el, és nem is jelenti azt, hogy mostantól minden fenékig tejfel (ma például a gerincfájdalmam nem feledtette velem, hogy amit tegnap véghez vittem, az bizony nagyon nehéz, és az önérzetemet súlyosan sértő dolog volt - érdekes módon, ennek tudatosítása, és önmagam megdicsérése után le is csengett a fájdalom) - de mindenképpen sokkal jobb az általános közérzetem, magasabb az energiaszintem... minden más bennem, és ettől körülöttem is.
Például, már képes vagyok újra az emberek szemébe nézni.
(Én, aki régen nyíltan, gond nélkül szembe néztem bárkivel, évekig kerültem az emberek tekintetét.
Aztán a lányom elém tette, amit az Interneten ebben a témában talált - és szembesített azzal, amit magam is tudtam magamról. ...hát, érdekes volt visszaolvasni. Mindenesetre az energiaszintem növekedése óta ez már nem okoz nehézséget - ennek a legjobb bizonyossága a múltkori "szemezős" gyakorlat volt.)

Most viszont arról az időszakról szeretnék írni, amikor még javában jártam a magam Kálváriáját, hordtam a keresztem.
A két év alatt voltak pihenő idők. Percek, pillanatok, lélegzetvételnyi szünetek. Napsütés, kis virág, lepke... suttogó lombok, kopogó esőcseppek... kristályként csillogó víztükör... egy-egy mély lélegzetvétel a dombtetőn... nem is tudom. Engem ezek boldogítanak és energetizálnak, nem minden ember egyforma, ezért nem tudom, hogy más mikor, mitől érzi magát valóban jól, de azt tudom, hogy ezt a "gyakorlatot" akkor kell végezni. Akkor lesz hiteles. És az nagyon fontos, hogy hiteles legyen, mert ellenkező esetben több a kára, mint a haszna.

Azt tudom, hogy nagyon tudatosan figyeltem ezekre a pillanatokra, fényképezőgéppel, vagy anélkül, de soha nem mulasztottam el tudatosítani, hogy igen... igen, most jól vagyok. Itt vagyok, szabad vagyok, jól vagyok, sőt: boldog vagyok. Ugyan eleinte a "boldogság" túlzás volt - de abban a lelkiállapotban a fájdalom hiánya önmagában boldogító tényező, így hát ezt is hozzá gondoltam: Boldog vagyok.
...hálát adtam a Mindenségnek ezért az állapotért, és kicsit elidőztem benne. Mint a fuldokló, ha végre pár pillanatra ki tudja dugni a fejét az örvényből.
Nem, ne értsetek félre, ez még nem volt akkora erő, mint ami tegnap áramlott át rajtam... az szinte hihetetlen, elementális élmény volt.
De azok a kis energetizáló percek-pillanatok éppen ennek az energiának a befogadására készítettek elő. Kristálytiszta, ősi erő: a Természet ereje.

Sokáig szűkölködtem. Szűkösség tudatban éltem. Már akkor is, amikor együtt éltünk Nagy Fallal, hó végére (vagy előbb) elfogyott a pénzünk, hiába próbáltam spórolni, beosztani, főztem éjjel-nappal... nem volt elég. És ilyenkor jöttek az eperohamok, a tehetelen, önpusztító düh, a szűkölködés érzése. És eladósodtunk... a végtelenségig.
Aztán egyedül maradtam ezzel a rengeteg gonddal, és lassan-lassan rájöttem, hogy az éhhalál mégiscsak elmarad. Hogy annyi, amennyi a közvetlen, szűken vett létfenntartáshoz kell, mindig adódik valahonnan. Szinte hihetetlen, hogy hogyan működik az Univerzum. Tényleg igaz, hogy ahol nagy a szükség, ott közel a segítség. Vagy Édesapám szavaival: ha a Jóisten nyulat adott, bokrot is ád. Csak egyvalamit nem szabad: feladni. Akkor is tovább kell csinálni, ha nem hiszel. Csak menni kell előre... és megoldódik. Lehet, hogy a következő sarkon vár a megoldás. Vagy az azutánin. Ha nem mész el odáig, sosem fogod megtudni, hogy ott volt-e...

Ebben az időben azt gondoltam, hogy éhen halni éppen olyan nehéz, mint jól megélni. És valóban: nem haltunk éhen, de nem is éltünk jól.

Most már érzem, hogy ennek az időszaknak is vége. Változott a hitrendszerem, és ez változtatni fog a sorsomon is. Érzem, hogy megérdemlem azt, hogy jól éljek. Megérdemlem, pont azért, amit végigcsináltam. Tudom, hogy sok ember nem bírta volna. És azt is, hogy ez azért volt az én próbatételem, mert én képes voltam véghezvinni. Rám volt szabva.
(Még valamire szoktam magamat emlékeztetni: az az ember, aki végletesen el tud szegényedni, és ezt elbírja, az képes meggazdagodni is... alkalmas rá, meg bírja tenni. Hiszen ugyanazt a spirált kell forgatni... csak visszafelé.)

Mindenkinek megvan a maga próbatétele. A saját Kálváriája, keresztje, és az úton a pihenők. Ki-ki csak maga tudhatja, hogy mikor, miért lehet hálás. De azt tudom, hogy ezeket a - valóban áldott - pillanatokat tudatosan és hálás szívvel megélni a legnagyobb erőforrás nehéz időkben.

Légy hálás és bízz a Mindenségben, és minden megoldódik. Lehet, hogy nem azonnal, - de megoldódik.