Szeretetünk és félelmeink

...a Szabadon Ébredők oldal által közzétett, a szeretet és félelem szintjeit elemző írás nem véletlenül jött szembe velem. Ezt már a szeretet szintjeinél felismertem. Azonnal be tudtam azonosítani, hogy én általában embertársaimmal az 5. szint szerint kommunikálok - és nem véletlen, hogy az empátiával kapcsolatos írások annyira "megtaláltak" engem - hiszen ez a fejlődés útja a számomra.
A félelem "katalogizálása" még érdekesebb felismeréseket hordozott.
A gyökércsakra szintjén jelentkező félelem elleni harcról szóltak az elmúlt évek - elmondhatom, hogy eredményesek voltak. Már nincs bennem ezzel kapcsolatos félelem, inkább valamiféle ősbizalom - de ezt már kifejtettem nem is olyan régen.
Érdekes volt számomra a szexcsakra szintjén megjelenő félelem értelmezése - leírtam már itt ezen a helyen is sokszor, hogy nem tartom magamat elég jó férfinak, ezt sokan, sokféleképp nem értették, de alapvetően ez komoly gond az életemben - végül is, (épp ma beszélgettünk Szomszédasszonnyal erről) hogyan várhatnám el, hogy engem Emberként fogadjanak el, ha én magam is elégedetlen vagyok a személyiségem férfias vonásaival?
Kicsit tovább gondolva ezt a dolgot, a mi családunkban négy generáció óta csodálatos, erős nők, és gyenge, tutyimutyi, vagy nem létező férfiak vannak... ha valaminek, hát ennek vanvalamiféle családi karma - feelingje, és fogadom, hogy ezt, mihelyt lesz rá módom, neki is fogok állni felderíteni, nemcsak a saját, hanem a lányom érdekében is.
Érdekes módon, a napfonat csakrához kötődően nem érzek magamban extra félelmet, nem gondolom, hogy az emberek gonoszak lennének - sőt, sok embernél nyitottabb és óvatlanabb vagyok, erre példa ez a blog is. Tehát itt, érdekes módon, viszonylagos harmónia uralkodik bennem.
A szívcsakra szintje - no, ez már árnyaltabb kérdés, sajnos, ezen a szinten az elmúlt évek romlást hoztak. Igenis, van már bennem egyfajta félelemérzet, félek szeretni, félek, hogy kihasználnak. Tartok tőle, hogy azok a nagyon intenzív megélések, melyek arról szóltak, hogy én szeretek, de engem nem szeretnek, ezen a téren beindítottak már egyfajta védekező reflexet. A témához érdekes adalék még az Új Medicina infarktusról szóló videója, ezen belül is a női infarktus kiváltó okainak ismertetésénél sikerült rácsodálkoznom arra, hogy mennyire rossz nekem, ha rendszeresen kritizálják női és anyai mivoltomat.
Konkrétan ebbe simán bele is dögölhettem volna. És sose derült volna ki a valódi ok.
Nemcsak a gerincbántalmaim javulása miatt lehetek hálás Bajnai Robertó előadásainak, azt hiszem.
A torokcsakra szintjénél nem tudtam nem Szomszédasszonyra gondolni, akivel néha viázunk, néha egyetértünk - de azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy ez (legalább) egy valóban inspiráló és szeretetteljes kapcsolat. :)
A homlokcsakra szintje - ezen a területen nagyon is aktuális teendőm van: gyógyulásom érdekében szembesülnöm kell fiatalkori önmagammal, aki annyi - már akkor is ésszerűtlennek, logikátlannak és megmagyarázhatatlannak tűnő - cselekedetet hajtott végre egy időben.
Van az életemben (fiatalságom idején) egy szakasz, amire nem vagyok büszke. Sőt, nemcsak büszke nem vagyok, (ez lenne a kisebbik baj) de meg sem bírom érteni. 
Hogy lehet, hogy nem bírom megérteni - önmagam?
Le kell írnom, hogy szembesüljek vele.
Nehéz lesz.
És végezetül: a koronacsakra szintjén jelentkező félelmek.
Én nem féltem a haláltól - nagyon sokáig nem féltem tőle. Annál kevésbé, mert már többször is volt halálközeli élményem (ezeket itt meg is örökítettem) és mindig békés, kellemes képzetek társultak hozzá.
Ehhez képest az elmúlt télen azon kaptam magam, hogy esténként azért húzom a lefekvést, mert félek elaludni, mert az a megsemmisülés.
A csúcsok csúcsa az az érzés volt, mikor a paplan alatt egymáshoz ért a két lábam, és olyan volt, mintha két idegen test érne össze, mintha én már ott se lennék, megsemmisültem volna.
Majdnem megállt a szívem a rémülettől.
Szerencsére, ez nem jött gyakran - de így is elég volt, hogy hetekre hazavágjon.
Sokáig én ezt Édesanyám életkorával, egészségi állapotával és az ezekkel kapcsolatos szorongásokkal magyaráztam - de részem volt azóta két beszélgetésben, az egyiket Édesanyámmal folytattam, a másikat Szomszédasszonnyal, és mindkettő abba az irányba mutatott, hogy a jelenség magyarázatát máshol keressem.
Nagyon máshol.
Vigyáznom kell a saját önazonosságomra, senkit sem szabad annyira szeretni, hogy a kedvéért belebújok valaki más szerepébe, mert akkor egy idő után idegen lesz tőlem - önmagam. És ha saját magát elveszti az ember - az tényleg felér egy halál-élménnyel.

No ugye, hogy mégiscsak le kell zárni azt a szívcsakrát, mert csak a baj van vele?... (avagy: hogyan tovább? Ez ám a spirituális paradoxon porszemnyi életemben.)
...
Ha valaki szkeptikus elolvassa ezt az írásomat, egyrészt hülyének fog nézni, (ez a kisebbik baj), másrészt nem fogja érteni, hogy mi a frászért foglalkozok én ennyit magammal.
Hát, valahogy úgy van ez az egész, hogy én elvileg Gyógyító vagyok. INFP.
(Meg az is igaz, hogy belőlem csak egy van, rám vigyázni kell. Mások többen vannak, őket könnyebb pótolni...) viccet félretéve: én vagyok a legjobb páciens Önmagam számára. Tökéletes kísérleti alany. Ha nálam működik, működni fog másokon is a kipróbált ismeretanyag/technika.

Nem is lehet másképp.
Az ember csak magát tudja meggyógyítani.


Mások legfeljebb segíthetik őt az Úton.