...Banduci egy héttel ezelőtt, hajnalban érkezett meg. Az álom és ébrenlét határán irtózatos motorhanot hallottam, és azon gondolkodtam, hogy hogyan tudta elhozni a buszmegállóból az Astrát? Ott hagytam szerencsétlent, lapos kerékkel, beteg motorral, nyomorultul, inkább gyalog jöttem, hogy kíméljem, amennyire tőlem telik, mert halálán van... de emlékeim szerint nem vitt magával Sopronba kulcsot, akkormeg mi ez?
Felültem és kinéztem.
A kertben egy kék autó állt.
- Mi... mi ez? - néztem a lukon végképp összezavarodva. Egy rövid ideig pontosan úgy éreztem magam, mint azon az emlékezetes napon, mikor este egyedül és duzzogva tértem aludni a hitvesi ágyba (az még nem az Ikeás ágycsoda volt, csak a két összetolt heverő), mert Nagy Fal már megint inni ment a cimborákkal - és reggel arra ébredtem, hogy az ágy végéből egy behemót kutya erősen néz... engem néz, a saját szobámban, egy borjú nagyságú idegen kutya... merjek egyáltalán megmozdulni, vagy itt lesz végem? Ha ez a torkomnak ugrik így fektemben, nekem annyi... gyöngyvirágom meg mellettem részegen-büdösen-ruhástól horkol, mintha ez az egész így normális lenne...
A borjú nagyságú kutyáról kiderült, hogy egy jámbor és gyerekszerető, elkóborolt labrador, akit két hét vendégszereplés után visszaadtunk a megtalált családjának (esküszöm, hogy nem akart menni), és most is kiderült, hogy került oda a kék autó.
Banduci, az én drága kisfiam, saját autóval érkezett haza. Egy autóval, amit egy kéz alatt vett laptopért cserélt.
Tudjuk, hogy nem a jogosítvány vezeti az autót, de hogy egy forgalomból kivont autóval, jogsi nélkül, autópályán, Sopronból... pár másodperc alatt sikerült teljesen felébrednem.
- Te normális vagy???? Ha megállít a rendőr, helyben le is lőnek!!
Csak mosolygott, közölte, hogy tudja, hogy mit csinál. Én nem így láttam... nem így láttam, de a kamaszoknál problémásabb emberfajta a világon nincs.
Két napig arról beszélt, hogy eladja, mert úgysincs pénze az átírásra, én meg - mosst már - azt mondtam, hogy ha idáig elvergődött vele, akkor ne adja el. Bár nem értettem egyet azzal se, hogy vette, de ha már így van, ne adja el.
A harmadik napon elment horgászni. Én dolgoztam.
Halat ugyan nem fogott, de estére jött a hír: eladta az autót bontásra, tízezerért.
Az a Corsa ért egy százast, alsó hangon.
Mint kiderült, a (kisebbségi) vevő azt mondta neki, hogy dupla átírási díjat kell fizetnie, mert az előző tulaj sem íratta át.
Csak itthon, mikor csendben megjegyeztem, hogy őt csak a saját átírási díja terhelné, legfeljebb beszednék azon is a díjat, aki neki eladta - hát akkor láttam, hogy magába fordul.
Utána hosszas előadást tartott a kisebbséggel szemben követendő magatartásformákról, jobbikos stílusban, és én nagyon szenvedtem. Végül - pár nap kellett azért hozzá - meggyászoltuk a jó kis Corsát (olaj az olajhoz, csavar a csavarhoz), elvittük Juci nénit a haverék műhelyébe és Banduci elkezdte itthon megváltani a világot, mert úgy döntött, hogy az érettségi előtti évben (talán az lesz...) mégiscsak igénybe veszi a Mama Hotel szolgáltatásait.
A világmegváltást egy fél éjszakán át tartó motivációs monológgal kezdte (csapatmunka volt a kulcsszó a monológban), mi néztünk, hogy mi a baja, csapatról nem beszélni kell, hanem csapatszrűen viselkedni...), kirámolt mindent a szobájából és a fürdőből a nappali közepére... és most ezeket kerülgetjük, mert kettőig alszik, éjjel tévézik, a kettő között meg csigalassan halad az építőipari "szak"munka. És mi vagyunk, akik nem dolgoznak csapatban... éjszaka...
Most még erősítést is hozott...
...türelmem angyali, idegeim erősek, és 27-éig úgyis megcsinálja. Nem meri ő azt megtenni, hogy így legyen minden még akkor is.
Jön haza a jó édes apja.
Kalandos július követi a mozgalmas júniust. Nem panaszkodhatok unalomra.
Jöjj, magnézium pezsgőtabletta....
Happy Gang: Sokáig voltam távol
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.