Nagy Falazás - 1. rész: A kezdetek

Valahol el kell kezdenem... valamikor muszáj elkezdenem, tulajdonképpen mióta blogolgatok itt a magam szórakozatására, tudtam, higy el kell jönnie ennek az időnek, meg kell írnom a krónikáját annak a tizenhat évnek, és tudtam, hogy nehéz lesz, különösen a kezdetek.. halogattam, ameddig lehetett - de a kör bezárult, az elindított erők visszatértek eredőjükhöz, az inga nyugvópontra jutott - s mielőtt egy újabb életszakasz kezdődne, szükség van erre a számvetésre is.
A dolog különösen azért keserves számomra, mert ha visszanézek, akkori énemre nem tudok más, jobb szót használni most sem, mint amit a Randivonalon olyan előszeretettel aggattam minden boldog-boldogtalan szembe jövőre: zombi.
Más mentségem azt hiszem, nem is nagyon lenne... és bőven vannak a történetben olyan pillanatok, amelyekhez nagyon sok mentségre van szükség.

Arra, hogy zombi vagyok - bár akkor még nem ezt a kifejezést használtam erre a lelkiállapotra, de az élettelenség érzése a lényeg, nem pedig annak elnevezése - tehát zombi létemre Feri ébresztett rá, akkor, mikor közel egy év együtt járás után szemrebbenés nélkül közöltem vele, hogy vége.
- Persze, mert te még mindig a Zsoltot szereted! - tört ki belőle, láttam, hogy majdnem sír, és mégsem érdekelt a dolog, nem érdekeltek az érzelmei, sem ő, sem ez az egész... pedig Feri a maga módján rendes fickó volt, szerette a kisfiamat, mindig a karjába vette, úgy mentünk hármasban sétálni. Látszott, hogy büszke ránk, és mindig hozott Zsoltinak valami apró ajándékot, kis játékot - szerintem többet is, mint amennyit megengedhetett volna magának.
Hiába.
Nem volt kegyelem. A zombik nem ismerik ezt az érzést.
Utána egy ideig nem volt senki az életemben, annak a mondatnak az igazságtartalma letaglózott. Akkor már valahol, a lelkem mélyén - az esetből tanulván - az is bennem volt, hogy nem akarok fölösleges fájdalmat okozni senkinek. Elég, ha én szenvedek, minek kell ezt még fokozni mások kínjaival?
Közben eljött az államvizsga, túl is estünk rajta valahogy, és az egyik csoporttársnőm a diplomaosztóra bulit szervezett otthon, náluk, Pestimrén.
A bulin a társaság meglehetősen vegyes volt. Barátosném férje sofőr volt, így a fiúk zömmel az ő baráti köréből kerültek ki - nem volt annyira tájidegen számomra ez a dolog, hisz Mosolyalbum is teherautó-sofőrként dolgozott, amíg el nem itta a jogsiját - így elpoénkodtunk a jelenlévőkkel, minden hátsó és akármilyen szándék nélkül.
A társaságból kirítt a maga testi adottságaival Nagy Fal (208 centijéhez akkor mintegy 120 kiló társult, igazából még elhízottnak se lehetett mondani, inkább csak nagy darabnak). Lesírt róla, hogy nem az értelem bajnoka, ez egyenesen hervasztó volt. Aztán sokat ittunk, letérdelt elém, megkérte a kezemet és megesküdött, hogy színházba is fogunk járni (akkor ezen jót vihogtam, és az élet nekem adott igazat: egyszer sem jutottunk el közösen színházba a 16 év alatt..).
Aztán hazamentem, és szerettem volna elfelejteni az egészet, de a barátnőm felhívott, és órákig beszélt szegény Nagy Falról, hogy mennyire odavan, és milyen rendes, és meghalt az anyukája.. bla-bla-bla.
Én meg valahogy beleegyeztem abba, hogy jó, randizok vele még egyszer.
Végül is, nekem úgyis mindegy, én zombi vagyok.

A következő randira tulajdonképp nem is emlékszem, csak arra, hogy végül náluk kötöttünk ki, a lőrinci ház előtt az utcán meggyfák voltak, és a rossz Ladával lekoccolta az egyiket.
- Te mindig így állsz meg? - kérdeztem, és ezen jót röhögtünk, percekig, a könnyeim csurogtak. ...azt hiszem, nem voltunk józanok, sőt, majdnem biztos vagyok benne, hogy nem voltunk józanok.
Az a "minden mindegy, lesz, ami lesz" érzés kerített hatalmába, ami olyan ritka vendég szabályozott kis életemben, fegyelmezett öntudatomnak köszönhetően.
Egy percig nem gondoltam, hogy nekem erre a fickóra fel kellene néznem, hogy nekem őt meg kellene hódítanom, vagy nyernem, sőt: kifejezetten úgy gondoltam, hogy akkor most szórakozunk egy jót, holnap pedig csá, bébi. Se szép, se okos nem vagy... hagyjuk ezt... kaland, és annyi.
És akkor megtörtént a csoda.
Nem, nem lettem szerelmes.
Viszont olyat szexeltünk aznap éjjel, hogy csak ámultam és bámultam, hogy hü... hu... mi ez? Ezt így is lehet?
...tulajdonképpen addig nekem sok örömöt a szexuális élet nem hozott. Fájdalmakat, kellemetlenségeket, fiatalkori terheséséget, kisgyereket, akiről gondoskodnom kellett, méghozzá egyedül - később közömbös érzeteket - ezeket igen, de olyat, hogy igazán élvezni tudjam a szexet, olyat még soha.
Valakitől azt hallottam egyszer, hogy vannak a megb@szott lányok, és vannak az asszonyok.
Na ott, akkor sikerült státuszt váltanom... asszem, kicsit későn.
24 múltam akkoriban, én már nem is vártam, hogy ilyesmi bekövetkezhet, a szexet a maga mellékhatásaival együtt eltettem valami "szükséges rossz" feliratú fiókba a lelkemben, és akkor jön ez... mondhatjuk, leesett az állam, és úgy maradt.

A legfurcsább az egészben az volt, hogy pont egy olyan partnerrel sikerült ezt megélnem, aki voltaképpen minden volt, csak álmaim pasija nem.

Hát, ezt az ellentétet sok-sok év sem tudta bennem feloldani.
És az okát még a mai napig sem tudom.
...illetve, azt hiszem, egyetlen oka lehetett: az, hogy ő tényleg oda volt értem, igyekezett a kedvemet keresni; mellette elengedhettem magam bátran, mondania sem kellett, tudtam, hogy neki így vagyok jó, ahogy vagyok - már ez is bőven több, mint amit remélhetett a Zélettől.

Furcsa dolog ez az egész.

Kicsi Rigó azt mondta a Bíróságon:
- Pedig ez a Tiétek akkora világra szóló szerelem volt, azt hittük, hogy sosem fogtok elválni!
- Úgy gondolod, hogy szerelem volt? - néztem rá csodálkozva. - Érdekes, hogy én ezt nem így éreztem.
- Pedig az volt, nem is akármilyen.

...felmerül a kérdés, hogy mi a szerelem? Az az imádat, amit én általában szerelemnek gondolok, és amit sosem éreztem Nagy Fal irányában - vagy a sötét, tömény szexuális vágyat szokás-e "szerelem"-ként nevezni...

És egyáltalán.
Ha értitek.
De ha nem, az se baj.
Én sem értem, már 20 éve. (Júniusban múlt 20 éve, hogy megismerkedtünk. Repül az idő.)