Veled nem éreztem a távolságot. Veled jó volt. Szerettem volna, ha elfogadsz. Úgy, ahogy vagyok, a körülményeimmel, a családommal, mindennel... De ez nem jött össze, úgy tűnik.
Tegnap, mikor András eljött hozzám, és én próbáltam tárgyilagos hangon közölni vele, hogy nem érsz rá, csak állt, és nagy szemmel nézett.
- Azért ez furcsa, nem? - kérdezte.
Igen. Furcsa volt. Én noszogattam, ő beleegyezett, hozta a felszerelését - a végén még szinte örült is neki, hogy lesz, aki foglalkozik vele reál tárgyakból.
...És ezt kaptuk. Így...
- Azért kemény legyél azzal a gyerekkel - mondtad, és még mindig a fülemben cseng a gúnykacaj.
Nem, az én fiam nem angyal. De azért ennél kicsivel jobb bánásmódot érdemeltünk volna - mindketten. Igen, számítottam a segítségedre. Azt hittem, hogy van heti két üres órád, hogy korrepetáld kicsit. Tévedtem.
Aztán, mikor felhívtalak, hogy most köszi, de nem szeretnék menni, még Te voltál megsértődve. Pedig nem tudtam volna úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Akkor meg minek???
Túl fáradt és elkeseredett vagyok ehhez az egészhez. Most keserű a szám és sírhatnékom van... de majd elmúlik. Egyszer biztos.
Nem hiszem, hogy ez a módja, hogy fel sem hívsz. De Te tudod. Én nem foglak hívni, mert nem én bántottalak meg Téged. És ha nem érzed, mit tettél, akkor nincs is miről beszélgetni.
Tudod, szerintem ha Krisztáéknak annyit mondasz, hogy hat után jöjjenek, akkor most minden szép lenne és jó. De Te örültél, hogy van egy ürügy, amivel megszabadulhatsz a nem szeretem feladattól.
És fogadjunk, hogy most is csak nekem fáj ez az egész.
Hát jó mulatást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.