A fiam tizedikes. Nem dohányzik. Viszont az utóbbi időben rákapott a szeszre. A múlt héten megállt az ajtóban, és azt mondta: szerinte neki mostanában nincs rendben a vérnyomása. Ránéztem, és tárgyilagos hangon közöltem vele, hogy azt ne is csodálja. Amúgy is ebben a korban labilisabb a vérnyomás, de ha erre még rendszeresen rá is tölt, az duplán árt. Felemlítettem neki néhány példát (nem kellett messzire menni értük, és nem vittem túlzásba, erre büszke vagyok.)
Tárgyilagos közlésemen meglepődött, és magától közölte, hogy nem iszik most egy darabig.
...
Kíváncsi vagyok, meddig.
2011.09.17. 12:14
Ő volt az, akit tulajdonképpen - tudom, nem szép dolog ezt így kimondani - de egyáltalán nem akartam. Nem akartam gyereket Nagy Faltól, nem akartam abban a kapcsolatban elköteleződni. Hogy miért történt mégis így, az egy másik, és meglehetősen szomorú történet. De most inkább Banduckáról szeretnék beszélni. Bandikáról, aki folyamatosan fejfájást okoz nekem. Pedig tulajdonképpen nagyon szeretetre méltó emberke. Csak ne lenne erkölcsileg ennyire ingoványos.
A három gyermekem közül ő volt a legkisebb születési súlyú, "csak" 3000 gramm volt, ez a mi családnkban kicsinek számít. A bátyja 3600, a húga 3400 gramm volt. Banducka apgarja volt a legalacsonyabb hármuk közül. Ő volt, aki születése után besárgult, kék fényezni kellett. Császárral született, szülés közben méhen belül kétszer újjáélesztették. Oxigénhiánya volt - mondjam? Nehezen sírt fel, és nagyon elgyötörtnek látszott.
(Ami a magyarországi szülészeteket és az alkalmazott eljárásokat illeti, arról most csak annyit mondanék, hogy szerintem a sötét középkorban humánusabb körülmények között születhettek a gyermekek. ...és mindez nem kevés pénzbe került. De ez egy külön esszé témája lehetne.)
Tehát Banduckám, szegény, jókora hátránnyal indult az életbe. Ezzel együtt születésétől kezdve csodálatosan kiegyensúlyozott, jókedvű gyerkőc volt. Ő volt az, akinek a kiságyban ki lehetett támasztani a cumisüveget, garantáltan szépen megette a tartalmát, nem folyatta ki, nem nyelt levegőt, elégedetten csicsikált utána - erre a mutatványra egyik testvére sem volt képes. Később, vigyorogva, négykézláb pillanatok alatt elért a szoba egyik sarkából a másikba - ennek megfelelően valamivel később kezdett el járni, mint az optimális. Ennek eleinte nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget. Pedig volt oka, mint később kiderült.
Be kellett őt íratnom bölcsibe, amitől eléggé rettegtem, ismerve Zsolti fiam kiskorától megmutatkozó közösségundorát és ennek mindenféle nátha, baci és influenzavírus elkapásában manifesztálódó melékhatásait, de Banducka ezen a téren kellemes csalódást okozott. Rövid idő alatt ő lett a bölcsi első számú kedvence, reggelenként úgy totyogott mellettem, mintha hazamenne. Az influenzavírusok pedig meg sem karcolják őt a mai napig se.
...Nem is csoda, hogy szerették: a hatalmas barna szemeivel és tejfölszőke hajával nagyon szép gyerek volt, büszke is voltam rá.
...később olvastam valahol, hogy a szőke haj-barna szem párosítás nem éppen nyerő konstelláció, már ami a jellem szilárdságát illeti...
Az óvodában eleinte jól megvolt, beilleszkedett a közösségbe. Az első gondok akkor kezdődtek, amikor nagycsoportos korában új óvó nénit kapott. (A régi szülni ment). Az új óvó néni nekem se volt szimpatikus, köztünk szólva nagy darab agresszív tehénnek tűnt. Ellenszenvemben osztozott Banducka, aki akkor döntött úgy, hogy márpedig ő letér a "sárga útról". Innentől kezdve mást sem hallottam rá, csak panaszokat, mintha az én fiam lenne az ovi gengsztere. (Valahogy nem tudtam fenntartás nélkül hinni ezeknek, azzal együtt, hogy nyilván követett el csibészségeket.) Utólag visszagondolva, magatartásának megváltozásában az óvó néni változáson túl az a tény is közrejátszott, hogy akkorra vált a húga "mozgóképessé". Addig csak csomagként tekintett rá, akkortól kezdve azonban neki is osztoznia kellett a nagy testvérek szomorú sorsában, és eltűrni, hogy ez a kis mitugrász is teret, időt és figyelmet követelt magának. Sőt, a legjobban a bátyái játékai érdekelték, mint ez lenni szokott. ...Szörnyű dolgok ezek egy hatéves számára.
Az iskolában eleinte kicsit javult a helyzet. Bár volt egy csúnya ügy, ami miatt egyből igazgatói intőt sikerült összeszednie, ugyanis az iskolaudvaron egy másik értelmes kis krapekkal azzal szórakoztak, hogy az iskola körül parkoló autókat dobálták kavicsokkal. Mondtam is neki, hogy ezzel rekordot döntött: a családban még senkinek nem sikerült elsős létére igazgatói intőt kapnia...
A tanulmányok iránti elkötelezettségéről annyit mondanék, hogy aranyos volt az első tanító nénije, és mikor aggódva kérdezgettem fiam órai viselkedéséről, nagyot sóhajtva csak annyit mondott:
- Nem, nincs vele baj. Olyan, mintha itt sem lenne. Nem vesz részt az órai munkában, nem érdekli, mit tanulunk. Alszik nyitott szemmel. Vagy a szomszéd háztetőn az antennákat meg a galambokat bámulja.
Anyuka akkor még fiatal volt és ambiciózus, tehát leült álmatag gyermekével rendszeresen tanulni. Ám rövidesen olyasmit kellett tapasztalnia, amit sem azelőtt, sem azután nem sikerült.
Banducka azokat az egyszerű matematikai logikai játékokat, amelyekben az édesanyja, sőt a bátyja is örömét lelte alsó tagozatos korában, egyszerűen képtelen volt felfogni. Nem értette, sőt, nem is akarta megérteni őket. Ott és akkor kezdődött, hogy tanulás helyett csak azt ismételgette: "Minek ezt nekem megtanulni?" - és hiába kapott erre ezer és egy kreatív választ, azokat ugyanúgy elengedte a füle mellett, mint az órán hallottakat. (Hozzáteszem, hogy most, 10. osztályban, még mindig itt tartunk. Legfeljebb a példák mások, amik fölött ezt elsóhajtja.)
Anyuka egy idő után belefáradt ebbe, nem csoda, volt elég gondja. Dolgozott, tanult, és volt még további két gyermeke, akikkel foglalkozhatott.
Banducka pedig maradt, aki volt: a társaság közepe, az életvidám, kedves, siralmasan link fickó, aki bármikor elmenne a munka temetésére, ha fárasztó nem volna az oda eljutás.
Banduckának azonban van néhány mentsége mindezekre. Anyuka mindig is sejtette, hogy valami "disz-" baja neki is van (a bátyját még volt energiája grafológushoz járatni a diszgráfiájával, Bandikánál azonban ez, anyagi, időbeli stb. okokból már elmaradt). Bandikáról tavaly derült ki, hogy szemben azzal, amit anyuka gondolt (diszkalkulália), egyszerűen olvasási nehézség maradványtüneteket mutat. (Anyuka azóta is azon gondolkodik, hogy akkor mi a baj a matekkal, ha a maradványtünetek a szövegértést nem befolyásolják, diszkalkulália pedig nincsen. Érthetetlen dolgok ezek, avagy nem akarásnak nyögés a vége. Még mindig nyöszörgünk.)
Bandikának a koncentrációzavarokon kívül további problémája a lábaival adódott. Már említettem, hogy később kezdett el járni mint az átlag. Ennek az oka, mint rövidesen kiderült, a laza ínszalagokban volt keresendő. Sajnos Nagy Faltól olyan lábszerkezetet sikerült örökölnie, amivel valóban nem könnyű futkározni. (Atyja elemi lustasága valószínűleg erre a fiziológiás okra vezethető vissza. Persze a 160 kiló élő súly cipelése nem kis feladat egy ilyen lábberendezésnek. De ő tudja.)
Sőt, a laza szalagok miatt befelé forduló lábaknak egy fiatal felnőtt korban elvégzendő műtétet is kilátásba helyeztek az orvosok Bandikának, a gyógycipő használaton felül.
Mindezek miatt az iskolában hamar megkapta a "teknős" csúfnevet, ami egy önérzetes fiatalember számára komoly lelki görcsöket okozott. Nem győztem vígasztalni. ...hiába, ez egy kemény világ, amelyben élünk...
A negyedik osztály hozott némi pezsdülést az életünkbe: akkor dőlt el ugyanis a 4+8-as rendszerben Banducka sorsa.
Azt pontosan tudtam, ismerve a tanulás iránti lelkesedését, hogy vagy most felveszik a gimibe, vagy ő az életben le nem érettségizik.
Szerencsére - érdekes módon - ezt ő is felfogta, mert negyedikben látványos javulást mutattak az érdemjegyei. Így aztán gond nélkül továbbjutott a gimnáziumi osztályba.
Az ötödikes tanárnénije is megérdemel egy misét. Bandika hetente átlagosan öt intőt és figyelmeztetést hozott haza akkoriban, jellemzően vérkomolyakat. Nem tudtam velük mit kezdeni. A legszebb beírás szövegére a mai napig emlékszem:
"András a mai napon hosszadalmasan tapsolt az órán."
Mikor megkérdeztem, mit is akar ez jelenteni, a fiam rám nézett a hatalmas barna szemeivel és annyit mondott: megtapsolták a szavalót, és ő később hagyta abba, mint a többiek.
Nem tudtam, sírjak-e, vagy nevessek. Az én felfogásomban ezt a helyzetet az osztályfőnöknek ott helyben meg kellett volna oldania, nem beírni ezt a vágott zöldséget az ellenőrzőbe. Mert mit kezdjek én ezzel este otthon? "Fiam, máskor ne tapsolj olyan sokáig." "Jó." ...Na. Hát ez az az elintézés, amire az ofő vágyott? Mégis, mit gondolt ez a pedagógusnak nevezett illető? Tapsolásért kukoricára térdeltetem, vagy mit kellett volna otthon tennem ezzel?
Mindezekkel együtt, mikor egyszer színházba mentünk az osztállyal, és az osztályfőnöke meghallotta, hogy Bandikának becézem jobbik sütetű fiamat, nagyot nevetett. Érezte ő is, hogy mennyire találó ez a név neki. Mert ő nem András, a jó gyerek, ő a kedves, link Bandika...
Teltek-múltak az évek, és Bandika kezdett némi hájat magára szedni. Ez nem volt túl nyerő dolog, tekintettel arra, hogy az egész família hízásra hajlamos (kivéve a bátyját, de ugye ő sem a mi családunkból hozta légies alakját). Rövid tépelődés után, és az óvodai úszásélmények hatására beírattuk őt vízilabdázni. (Ha már okos nem vagy, fiam, legalább szép legyél, itt majd helyre jön az alakod.)
A vízilabda eleinte ment is neki, bár nagyon fáradt volt tőle. Azzal együtt, rövidesen beválogatták őt a Vasas ifjúsági csapatába. De addigra már annyira fáradt volt, hogy könyörgött: menjünk érte edzés után. ...nem volt rá módom a munkától, az apjának sem. Ráadásul akkor már eléggé ki volt hegyezve a családi költségvetés, és nem mindig tudtuk befizetni a vízilabda árát. Szomorú, de anyagi okokra vezethető vissza az is, hogy Bandika nem csak fejlesztő pedagógushoz, de vízilabdázni sem tudott járni. Pedig ez utóbbi még ment is volna neki. Hja, ez Magyarország.
Ebben az időben keveredtünk bele az adósságspirálba. Nőttek a gyerekek, egyre több pénz kellett volna a színvonal tartásához. (Ne gondoljon itt senki nagy dolgokra. Három gyereknél a kis színvonal is 3*-os teher. A lakáskörülményekről nem is beszélve.)
Tehát a vízilabda abbamaradt. De még mielőtt véget ért volna, történt egy nagyon komoly dolog.
Ugyanis az iskola sítúrát szervezett, persze fizetős alapon, de kedvező kondíciókkal, több részletben lehetett tejelni. És az én fiam könyörgött, hogy el szeretne menni, meg akar tanulni síelni, mert az olyan trendi dolog. Én ugyan aggódtam a lábai miatt, de csak rábeszélt. Oda is adtunk neki 30 e Ft-ot, hogy fizesse be az iskolában.
Teltek a hetek, és egyszer jelezte a drága fiam, hogy most már be kellene fizetni a részvételi díj EUR részét is.
- És mégis, mikor mentek, honnan indultok, mit kell vinni? Lesz előtte szülői értekezlet, vagy valami?
Kérdéseimre nagy hümmögések jöttek válaszul. Ettől gyanút fogtam. Megkerestem a szervező tanár urat, akitől azt a tájékoztatást kaptam, hogy az én drága kisfiamat a rendkívül jó magaviselete miatt ő köszöni, de nem szeretné elvinni, ezt mondta neki is és nem is szedte be tőle a pénzt...
Itt egy nehéz nap éjszakája következett, mire az én drága fiam nagy nehezen kinyögte, hogy ez így van, és ő a pénzből a haverjaival vízilabda után pizzázni járt. Már hiányzott is több, mint 10 ezer forint.
- Épp tegnap beszéltünk róla, hogy nincs pénzünk. És te meg tudtad állni szó nélkül, hogy nálad van ez a pénz. Lapítottál. Nincs benned semmi szeretet? Nem láttad, hogy szükség lenne rá? És különben is, mire számítottál? Hogy nem buksz le? ...még az EUR is kellett volna, mi????
...
Később Londonba tényleg el tudtam küldeni némi véráldozatok árán, ott voltam az indulásnál és az érkezésnél is. Akkor már a füvezés foglalkoztatta a gondolatvilágát, mert az egyik cimborája rászokott (képzeld, Anyu, mindig ideges volt, de a fűtől olyan nyugodt! Jó hatással van rá!) és én már annak is örültem, hogy legalább megosztja velem ez irányú gondolatait. Tudtam, hogy amíg meg tudjuk beszélni, talán elkerüljük a legrosszabbat.
A legelszomorítóbb dolog ebben a füvezősdiben az, hogy nem csupán a cimboráról tudjuk, hogy függő lett. Vannak az iskolában többen is, akik ott szoktak rá. Tudom én is, hogy dealerek dolgoznak az iskolában, és bármelyik gyerek bármikor hozzájuthat az "anyaghoz". És ez nagyon szomorú.
...
Évekig duruzsoltam neki róla, hogy majd meglátja, milyen ártalmas dolog amit a barátja művel. Évekig, ugyanúgy, mint korábban a cigarettáról.
Csak akkor nyugodtam meg, amikor közölte: a barátja akkora gyökér lett, hogy már nem barátkozik vele. Teljesen befordult a fickó. És őszinte fintort vágott a fű emlegetésére is. Ekkor tudtam, hogy túl vagyunk a veszélyen, a fiam nem lesz kábszeres.
Aztán tavaly történt valami.
Úgy három év füvezés után a barát az egyik füves cigijét bent hagyta az iskolapadban. Lebukott. Ijedtében, meg mert annyira be van már szűkülve a tudata, kiugrott a második emeleti ablakból... most pedig mindent megtesz azért az iskola, hogy eltusolják a dolgot. Hogy véletlenül se legyenek hibásak. Nehogy a "jó hírüket" rontsák. ...pedig ha valaki, akkor az iskola igenis felelős ebben. Ott jutnak hozzá az érzelmileg labilisabb gyerekek az "anyaghoz". Persze, lehet mondani, hogy akkor a többiek miért nem? Nyilván, akinek olyan a háttere, az talál kapaszkodót, akinek meg zűrös, az nagyobb veszélyben van. De az iskolában a szünetekben a fegyelem csapni való. Lehetőséget sem lenne szabad adni arra, hogy ott szerezhesse be valaki az "adagját". Ehhez képest nincs folyosóügyelet, semmi ellenőrzés.
...emiatt történt az első ínszalag szakadás is. A fiúk lökdösődtek, persze az én drága Bandikám is nyakig benne volt, és ő húzta a rövidebbet. Meg a térde keresztszalagja, ami elszakadt. És a tanárok még orvoshoz se akarták engedni.
Nagyon összevesztem akkor az igazgató úrral. És nekem volt igazam.
Azóta Bandika mindkét lába sorozatos ínszalagszakadásokon ment keresztül, a pungálásokra úgy járunk, mint más kirándulni. A helyzet rég megérett a térdműtétre, ami csak azért kellemetlen, mert darabja százezer lenne a lábak specialista általi rendbetételének (de csak azért mert van Magyarországon társadalombiztosítás, ugyebár - jó nekünk).
Bandika úgy hetedikes lehetett, mikor szoros véd- és dacszövetséget kötött azokkal a fiúkkal, akik ma is a barátai. A szesztestvériség egyik tagja Marcink, akiért nagy kár lenne, mert egy nagyon okos, ám családi körülményei folytán fusztrált fiú. Valószínűleg ez indította az alkohol irányába, és csak remélni tudom, hogy majd ez az út nem vezet túl messzire. Meg a fiamnál se...
A másik cimbora, Manó, úgy lett barát, hogy hirtelen felindulásból beleállította Marciék bárszékének a lábát a fiam lépébe. Ez piázgatás közben történt, amikor is azon versenyeztek, hogy ki tudja csúnya szavak nélkül jobban megsérteni a másikat. ...az én szülöttem ebben verhetetlen, egészen bizonyos vagyok benne, mert furcsa módon, olvasási nehézség ide, maradványtünetek oda, a cizellált nyelvi kifejezőkészséget bizony Bandika örökölte tőlem a három drágaság közül. Ha kell, tud ő olyan választékos, megnyerő lenni, hogy mindenkit levesz a lábáról (mint egy igazi szélhámos), ha kell, tud metszően bántó lenni csúnya szavak nélkül, és ha megfelelő táraságban van, tud olyan tahó lenni, mint hat pár szabadnapos rendőrcsizma.
Mindenesetre a bárszék miatt egy hétig megfigyelésen volt a János kórházban léprepedés gyanújával. Mire a gyanú alaptalannak bizonyult, a nyakán volt a hetedik osztály év vége, amikor is a kémiatanár komolyan elszánta magát a buktatásra. Az én fiam pedig egy teljes hétig tanult, mint a güzü. És átment.
Aztán eljött a nyolcadik osztály, és vele a családi krach (ebben bűnös vagyok, ezt Sasmadár is megmondta. A bűnt igazából nem Nagy Fallal, hanem a gyerekeimmel szemben követtem el - nagyon megviselték őket a történtek).
Bandika nyolcadik félévkor hét tárgyból bukott. Azt hiszem, ebben mélységesen benne volt az iskola részéről a rosszindulat amiatt, hogy vidékre költözésünk okán másik iskolába írattam.
A dunaújvárosi gimnáziumban, mikor megérkeztek Bandika félévi eredményei, konzíliumot hívtak össze a beteghez.
Ők nem gondolták, hogy egy olyan gyereket kapnak, aki hét!!! tárgyból bukik félévkor. Mondtam, hogy ezt én sem gondoltam, de az előző iskolában uralkodó viszonyokat ismerve, én már semmin nem csodálkozok.
...a nyolcadik osztály második félévét, erősen szenvedve bár, de várakozáson felül sikerült abszolválni. Csak két tárgyból kapott kettest, matekból és németből. Az osztályfőnöke azt mondta, hogy sajnálja, hogy nem pár évvel korábban került a keze alá, mert akkor gond nélkül maradhatna a gimnáziumi osztályban. Így viszont, tekintettel a két tárgyból meglévő hiányosságokra, javasolja, hogy keressünk egy jó szakközépiskolát.
...Addigra én is rájöttem, hogy nem való nekem ez a kapcsolat Jóskával, és szépen hazaköltöztünk. Avagy: mindenhol jó de legjobb otthon. Otthon, édes otthon...
A korábbi iskolába a hét elégtelen és a bennük foglalt jóindulat figyelembe vételével nem volt kedvünk visszairatkozni. Továbbá méltányolni kellett az aranyos dunaújvárosi osztályfőnök véleményét is. Így kerültünk a jelenlegi iskolába, a fiam legnagyobb megelégedésére, mert ő mindig is szerette az autókat.
Mondjam? Mondom. Bandika azóta is lébecol, már ami a tanulást illeti, a félévkor megbukok - év végén átmegyek játékot játssza negyedik éve. De legalább van esély rá, hogy egyszer majd autószerelő lesz belőle. És továbbra is életvidám cimbora...
Ami pedig a szesz kedvelését illeti, hát, sajnos, egyelőre vesztésre állunk. :(
Fonográf: Lökd ide a sört!
Banducka azokat az egyszerű matematikai logikai játékokat, amelyekben az édesanyja, sőt a bátyja is örömét lelte alsó tagozatos korában, egyszerűen képtelen volt felfogni. Nem értette, sőt, nem is akarta megérteni őket. Ott és akkor kezdődött, hogy tanulás helyett csak azt ismételgette: "Minek ezt nekem megtanulni?" - és hiába kapott erre ezer és egy kreatív választ, azokat ugyanúgy elengedte a füle mellett, mint az órán hallottakat. (Hozzáteszem, hogy most, 10. osztályban, még mindig itt tartunk. Legfeljebb a példák mások, amik fölött ezt elsóhajtja.)
Anyuka egy idő után belefáradt ebbe, nem csoda, volt elég gondja. Dolgozott, tanult, és volt még további két gyermeke, akikkel foglalkozhatott.
Banducka pedig maradt, aki volt: a társaság közepe, az életvidám, kedves, siralmasan link fickó, aki bármikor elmenne a munka temetésére, ha fárasztó nem volna az oda eljutás.
Banduckának azonban van néhány mentsége mindezekre. Anyuka mindig is sejtette, hogy valami "disz-" baja neki is van (a bátyját még volt energiája grafológushoz járatni a diszgráfiájával, Bandikánál azonban ez, anyagi, időbeli stb. okokból már elmaradt). Bandikáról tavaly derült ki, hogy szemben azzal, amit anyuka gondolt (diszkalkulália), egyszerűen olvasási nehézség maradványtüneteket mutat. (Anyuka azóta is azon gondolkodik, hogy akkor mi a baj a matekkal, ha a maradványtünetek a szövegértést nem befolyásolják, diszkalkulália pedig nincsen. Érthetetlen dolgok ezek, avagy nem akarásnak nyögés a vége. Még mindig nyöszörgünk.)
Bandikának a koncentrációzavarokon kívül további problémája a lábaival adódott. Már említettem, hogy később kezdett el járni mint az átlag. Ennek az oka, mint rövidesen kiderült, a laza ínszalagokban volt keresendő. Sajnos Nagy Faltól olyan lábszerkezetet sikerült örökölnie, amivel valóban nem könnyű futkározni. (Atyja elemi lustasága valószínűleg erre a fiziológiás okra vezethető vissza. Persze a 160 kiló élő súly cipelése nem kis feladat egy ilyen lábberendezésnek. De ő tudja.)
Sőt, a laza szalagok miatt befelé forduló lábaknak egy fiatal felnőtt korban elvégzendő műtétet is kilátásba helyeztek az orvosok Bandikának, a gyógycipő használaton felül.
Mindezek miatt az iskolában hamar megkapta a "teknős" csúfnevet, ami egy önérzetes fiatalember számára komoly lelki görcsöket okozott. Nem győztem vígasztalni. ...hiába, ez egy kemény világ, amelyben élünk...
A negyedik osztály hozott némi pezsdülést az életünkbe: akkor dőlt el ugyanis a 4+8-as rendszerben Banducka sorsa.
Azt pontosan tudtam, ismerve a tanulás iránti lelkesedését, hogy vagy most felveszik a gimibe, vagy ő az életben le nem érettségizik.
Szerencsére - érdekes módon - ezt ő is felfogta, mert negyedikben látványos javulást mutattak az érdemjegyei. Így aztán gond nélkül továbbjutott a gimnáziumi osztályba.
Az ötödikes tanárnénije is megérdemel egy misét. Bandika hetente átlagosan öt intőt és figyelmeztetést hozott haza akkoriban, jellemzően vérkomolyakat. Nem tudtam velük mit kezdeni. A legszebb beírás szövegére a mai napig emlékszem:
"András a mai napon hosszadalmasan tapsolt az órán."
Mikor megkérdeztem, mit is akar ez jelenteni, a fiam rám nézett a hatalmas barna szemeivel és annyit mondott: megtapsolták a szavalót, és ő később hagyta abba, mint a többiek.
Nem tudtam, sírjak-e, vagy nevessek. Az én felfogásomban ezt a helyzetet az osztályfőnöknek ott helyben meg kellett volna oldania, nem beírni ezt a vágott zöldséget az ellenőrzőbe. Mert mit kezdjek én ezzel este otthon? "Fiam, máskor ne tapsolj olyan sokáig." "Jó." ...Na. Hát ez az az elintézés, amire az ofő vágyott? Mégis, mit gondolt ez a pedagógusnak nevezett illető? Tapsolásért kukoricára térdeltetem, vagy mit kellett volna otthon tennem ezzel?
Mindezekkel együtt, mikor egyszer színházba mentünk az osztállyal, és az osztályfőnöke meghallotta, hogy Bandikának becézem jobbik sütetű fiamat, nagyot nevetett. Érezte ő is, hogy mennyire találó ez a név neki. Mert ő nem András, a jó gyerek, ő a kedves, link Bandika...
Teltek-múltak az évek, és Bandika kezdett némi hájat magára szedni. Ez nem volt túl nyerő dolog, tekintettel arra, hogy az egész família hízásra hajlamos (kivéve a bátyját, de ugye ő sem a mi családunkból hozta légies alakját). Rövid tépelődés után, és az óvodai úszásélmények hatására beírattuk őt vízilabdázni. (Ha már okos nem vagy, fiam, legalább szép legyél, itt majd helyre jön az alakod.)
A vízilabda eleinte ment is neki, bár nagyon fáradt volt tőle. Azzal együtt, rövidesen beválogatták őt a Vasas ifjúsági csapatába. De addigra már annyira fáradt volt, hogy könyörgött: menjünk érte edzés után. ...nem volt rá módom a munkától, az apjának sem. Ráadásul akkor már eléggé ki volt hegyezve a családi költségvetés, és nem mindig tudtuk befizetni a vízilabda árát. Szomorú, de anyagi okokra vezethető vissza az is, hogy Bandika nem csak fejlesztő pedagógushoz, de vízilabdázni sem tudott járni. Pedig ez utóbbi még ment is volna neki. Hja, ez Magyarország.
Ebben az időben keveredtünk bele az adósságspirálba. Nőttek a gyerekek, egyre több pénz kellett volna a színvonal tartásához. (Ne gondoljon itt senki nagy dolgokra. Három gyereknél a kis színvonal is 3*-os teher. A lakáskörülményekről nem is beszélve.)
Tehát a vízilabda abbamaradt. De még mielőtt véget ért volna, történt egy nagyon komoly dolog.
Ugyanis az iskola sítúrát szervezett, persze fizetős alapon, de kedvező kondíciókkal, több részletben lehetett tejelni. És az én fiam könyörgött, hogy el szeretne menni, meg akar tanulni síelni, mert az olyan trendi dolog. Én ugyan aggódtam a lábai miatt, de csak rábeszélt. Oda is adtunk neki 30 e Ft-ot, hogy fizesse be az iskolában.
Teltek a hetek, és egyszer jelezte a drága fiam, hogy most már be kellene fizetni a részvételi díj EUR részét is.
- És mégis, mikor mentek, honnan indultok, mit kell vinni? Lesz előtte szülői értekezlet, vagy valami?
Kérdéseimre nagy hümmögések jöttek válaszul. Ettől gyanút fogtam. Megkerestem a szervező tanár urat, akitől azt a tájékoztatást kaptam, hogy az én drága kisfiamat a rendkívül jó magaviselete miatt ő köszöni, de nem szeretné elvinni, ezt mondta neki is és nem is szedte be tőle a pénzt...
Itt egy nehéz nap éjszakája következett, mire az én drága fiam nagy nehezen kinyögte, hogy ez így van, és ő a pénzből a haverjaival vízilabda után pizzázni járt. Már hiányzott is több, mint 10 ezer forint.
- Épp tegnap beszéltünk róla, hogy nincs pénzünk. És te meg tudtad állni szó nélkül, hogy nálad van ez a pénz. Lapítottál. Nincs benned semmi szeretet? Nem láttad, hogy szükség lenne rá? És különben is, mire számítottál? Hogy nem buksz le? ...még az EUR is kellett volna, mi????
...
Később Londonba tényleg el tudtam küldeni némi véráldozatok árán, ott voltam az indulásnál és az érkezésnél is. Akkor már a füvezés foglalkoztatta a gondolatvilágát, mert az egyik cimborája rászokott (képzeld, Anyu, mindig ideges volt, de a fűtől olyan nyugodt! Jó hatással van rá!) és én már annak is örültem, hogy legalább megosztja velem ez irányú gondolatait. Tudtam, hogy amíg meg tudjuk beszélni, talán elkerüljük a legrosszabbat.
A legelszomorítóbb dolog ebben a füvezősdiben az, hogy nem csupán a cimboráról tudjuk, hogy függő lett. Vannak az iskolában többen is, akik ott szoktak rá. Tudom én is, hogy dealerek dolgoznak az iskolában, és bármelyik gyerek bármikor hozzájuthat az "anyaghoz". És ez nagyon szomorú.
...
Évekig duruzsoltam neki róla, hogy majd meglátja, milyen ártalmas dolog amit a barátja művel. Évekig, ugyanúgy, mint korábban a cigarettáról.
Csak akkor nyugodtam meg, amikor közölte: a barátja akkora gyökér lett, hogy már nem barátkozik vele. Teljesen befordult a fickó. És őszinte fintort vágott a fű emlegetésére is. Ekkor tudtam, hogy túl vagyunk a veszélyen, a fiam nem lesz kábszeres.
Aztán tavaly történt valami.
Úgy három év füvezés után a barát az egyik füves cigijét bent hagyta az iskolapadban. Lebukott. Ijedtében, meg mert annyira be van már szűkülve a tudata, kiugrott a második emeleti ablakból... most pedig mindent megtesz azért az iskola, hogy eltusolják a dolgot. Hogy véletlenül se legyenek hibásak. Nehogy a "jó hírüket" rontsák. ...pedig ha valaki, akkor az iskola igenis felelős ebben. Ott jutnak hozzá az érzelmileg labilisabb gyerekek az "anyaghoz". Persze, lehet mondani, hogy akkor a többiek miért nem? Nyilván, akinek olyan a háttere, az talál kapaszkodót, akinek meg zűrös, az nagyobb veszélyben van. De az iskolában a szünetekben a fegyelem csapni való. Lehetőséget sem lenne szabad adni arra, hogy ott szerezhesse be valaki az "adagját". Ehhez képest nincs folyosóügyelet, semmi ellenőrzés.
...emiatt történt az első ínszalag szakadás is. A fiúk lökdösődtek, persze az én drága Bandikám is nyakig benne volt, és ő húzta a rövidebbet. Meg a térde keresztszalagja, ami elszakadt. És a tanárok még orvoshoz se akarták engedni.
Nagyon összevesztem akkor az igazgató úrral. És nekem volt igazam.
Azóta Bandika mindkét lába sorozatos ínszalagszakadásokon ment keresztül, a pungálásokra úgy járunk, mint más kirándulni. A helyzet rég megérett a térdműtétre, ami csak azért kellemetlen, mert darabja százezer lenne a lábak specialista általi rendbetételének (de csak azért mert van Magyarországon társadalombiztosítás, ugyebár - jó nekünk).
Bandika úgy hetedikes lehetett, mikor szoros véd- és dacszövetséget kötött azokkal a fiúkkal, akik ma is a barátai. A szesztestvériség egyik tagja Marcink, akiért nagy kár lenne, mert egy nagyon okos, ám családi körülményei folytán fusztrált fiú. Valószínűleg ez indította az alkohol irányába, és csak remélni tudom, hogy majd ez az út nem vezet túl messzire. Meg a fiamnál se...
A másik cimbora, Manó, úgy lett barát, hogy hirtelen felindulásból beleállította Marciék bárszékének a lábát a fiam lépébe. Ez piázgatás közben történt, amikor is azon versenyeztek, hogy ki tudja csúnya szavak nélkül jobban megsérteni a másikat. ...az én szülöttem ebben verhetetlen, egészen bizonyos vagyok benne, mert furcsa módon, olvasási nehézség ide, maradványtünetek oda, a cizellált nyelvi kifejezőkészséget bizony Bandika örökölte tőlem a három drágaság közül. Ha kell, tud ő olyan választékos, megnyerő lenni, hogy mindenkit levesz a lábáról (mint egy igazi szélhámos), ha kell, tud metszően bántó lenni csúnya szavak nélkül, és ha megfelelő táraságban van, tud olyan tahó lenni, mint hat pár szabadnapos rendőrcsizma.
Mindenesetre a bárszék miatt egy hétig megfigyelésen volt a János kórházban léprepedés gyanújával. Mire a gyanú alaptalannak bizonyult, a nyakán volt a hetedik osztály év vége, amikor is a kémiatanár komolyan elszánta magát a buktatásra. Az én fiam pedig egy teljes hétig tanult, mint a güzü. És átment.
Aztán eljött a nyolcadik osztály, és vele a családi krach (ebben bűnös vagyok, ezt Sasmadár is megmondta. A bűnt igazából nem Nagy Fallal, hanem a gyerekeimmel szemben követtem el - nagyon megviselték őket a történtek).
Bandika nyolcadik félévkor hét tárgyból bukott. Azt hiszem, ebben mélységesen benne volt az iskola részéről a rosszindulat amiatt, hogy vidékre költözésünk okán másik iskolába írattam.
A dunaújvárosi gimnáziumban, mikor megérkeztek Bandika félévi eredményei, konzíliumot hívtak össze a beteghez.
Ők nem gondolták, hogy egy olyan gyereket kapnak, aki hét!!! tárgyból bukik félévkor. Mondtam, hogy ezt én sem gondoltam, de az előző iskolában uralkodó viszonyokat ismerve, én már semmin nem csodálkozok.
...a nyolcadik osztály második félévét, erősen szenvedve bár, de várakozáson felül sikerült abszolválni. Csak két tárgyból kapott kettest, matekból és németből. Az osztályfőnöke azt mondta, hogy sajnálja, hogy nem pár évvel korábban került a keze alá, mert akkor gond nélkül maradhatna a gimnáziumi osztályban. Így viszont, tekintettel a két tárgyból meglévő hiányosságokra, javasolja, hogy keressünk egy jó szakközépiskolát.
...Addigra én is rájöttem, hogy nem való nekem ez a kapcsolat Jóskával, és szépen hazaköltöztünk. Avagy: mindenhol jó de legjobb otthon. Otthon, édes otthon...
A korábbi iskolába a hét elégtelen és a bennük foglalt jóindulat figyelembe vételével nem volt kedvünk visszairatkozni. Továbbá méltányolni kellett az aranyos dunaújvárosi osztályfőnök véleményét is. Így kerültünk a jelenlegi iskolába, a fiam legnagyobb megelégedésére, mert ő mindig is szerette az autókat.
Mondjam? Mondom. Bandika azóta is lébecol, már ami a tanulást illeti, a félévkor megbukok - év végén átmegyek játékot játssza negyedik éve. De legalább van esély rá, hogy egyszer majd autószerelő lesz belőle. És továbbra is életvidám cimbora...
Ami pedig a szesz kedvelését illeti, hát, sajnos, egyelőre vesztésre állunk. :(
Fonográf: Lökd ide a sört!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.