Vágtató gondolatok

...elmúlt kettő, és én hiába forgolódok az ágyban, még egy szemhunyásnyit sem aludtam. Ha gonoszkodni akarnék magammal, akkor azt mondanám, hogy kezdődő banyakórom van :-) de nem akarok, és amúgy is, napok óta banyakórom van, de ez eddig nem akadályozott meg az alvásban.
Most viszont? Bár a lábaim jéghidegek, a testem többi része tüzel, és a gondolataim vágtatnak, mint a megvadult ménes.
Mit nekem az elmúlt napok ezer nyűgje-baja, a nem működő cirkó, az ismét elfagyott vízvezeték, a kellemetlenkedő bank és az üres pénztárca? Az élet szép, előttem az út, kristálytisztán látom, és ha nem több is, mint egy deszkapalló a háborgó víz felett - én átmegyek rajta. Át én. Nyitott szemmel, félelem nélkül.
Hogy is lehetett ez eddig másként?
Pedig másként volt.

Tegnap reggel még sikerült a kedves banki behajtónak a béka segge alá tolni az önbecsülésemet, ezzel párhuzamosan kiüríteni még meg sem telt pénztárcámat - ennek köszönhetően egész nap a sírás kerülgetett, még a Nagyon Nagy Nagyfőnök által írt köszönőlevél is csak rövid időre tudta feledtetni velem azt a tényt, hogy 90 ezer forintból (-rezsi egy része) kellene harmadmagammal egy hónapig megélni... A szokásos, mérhetetlen szorongás fojtogatta a torkomat, hogy ismét rossz anya vagyok, ismét nem tudom a gyerekeimnek azt a legszükségesebb minimumot nyújtani, amit anyaként kötelességem lenne... Sz@r alak vagyok...
Este sokáig dolgoztam, aztán vásárolni mentem, többek között gyöngyöket és damilt a mai ajándékkészítési akcióhoz...
Az ikrek ujjongva fogadtak. Már épp ideje volt, hogy megérkezzek, nagypapájukat már kezdték lassan de annál biztosabban kikészíteni, szegényemet.
A varázsszó a "csoki" volt, ennek elhangzása után olyanok lettek, mint a kis angyalok. Nem lehetett ezen nem derülni egy jót.
Annyira aranyosak voltak.
Este, mikor lefeküdtem a kanapéra, az én aranyos öreg párom mellém ült, és valami olyasmit mondott, hogy én ne becsüljem alá, ne értékeljem le magam, mint ember, és főleg, mint anya.
Mindig Szúróslevelűt szoktam idézgetni neki, aki a maga viszonyainak biztonságából egyszer azt mondta a gyereknevelésről: "Én sokat adok és sokat is követelek."
Ezen a mondaton hosszú ideje rágódok. Rágódásaim során arra jutottam, hogy én nem tudok sokat adni, így igazságtalan is lenne sokat követelni... márpedig én nem tűröm az igazságtalanságot, és ebből következően bizonyára a gyerekeim se tűrnék... évek óta azt az utat követem, hogy cserébe inkább engedékenyebb vagyok tanulási és életvezetési kérdésekben - még, ha tudom is, hogy ez helytelen, és a gyerekeim életére hátrányos lehet.
De azt, hogy keveset adjak és sokat követeljek - ezt az én Mérleg természetem nem engedné meg nekem.
Erre a problémakörre jött tegnap este az a - nem várt - válasz, hogy én ne értékeljem le magam, mint anya, mert én sokat adok a gyerekeimnek. A lehetőségeinkhez mérten még lehet, hogy többet is, mint Szúróslevelű.
...végtelen szeretetet éreztem, (majdnem sírtam) és arra gondoltam: nocsak, a végén ez az ember tényleg megszeret engem...
Mindenesetre még sose fogalmazott ilyen pozitívan velem kapcsolatban.
...
Ma reggel sajnos megtalált egy kisebb, kósza eperoham, (elkiabáltam, hogy mostanában nincs - nem volt, mert több pénzből tudtunk gazdálkodni, de mihelyt előállt egy húzósabb anyagi rettenetes, némi önértékelés-letöréssel (köcsög behajtó) - máris jelentkezett, hogy nehogy elfelejtsem régi, jól megszokott konfliktusomat.
...
Ennek megfelelően a reggeli órákban kis erőfeszítésembe telt a gyerekekkel való foglalkozás, de ehhez képest egészen jól megoldottuk. Megtanulták az angol párbeszédet és készítettünk Anyának szép karkötőket is :-) Igazán jók voltak.
Sajnáltam, hogy olyan korán elmentek.
Szeretek velük lenni.
...
...eljött a késő délután, és én hazaértem a fűtetlen házba, ahol ismét elfagyott a vízvezeték. És tudomásul vettem a tényeket. Mi mást tehettem volna?
Behúzódtam Andi lányom fűtött kisszobájába, és - felbuzdulva a délelőtti eredményességen - nekiálltam gyöngyöt fűzni. Közben beszélgettünk. Így ért az este minket, és addigra elkészült két karkötő és egy nyaklánc.
Főzni nem főztem (nem tudok mosogatni), csak tojást sütöttünk. Aztán leültem a net elé... és ekkor jött szembe velem az Ítélőtábla sajtóközleménye, és az érzés, hogy ha egy csöpp eszem van, nem hagyom magam tovább kizsigerelni.
Aztán lefeküdtem... és arra gondoltam, hogy sietni kell, mielőbb intézni... de mit is?
Aztán eszembe jutott ismét az én öreg barátom tanácsa a fontossági sorrendről, és megvizsgáltam a kérdést ebből a szemszögből.
És rájöttem, hogy az OTP elleni per a fontosabb.
Ők azok, akik jelenleg, 8 év törlesztés után, még mindig ugyanannyi tartozást mutatnak ki, mint amennyit fölvettem. Ha a semmisség szerinti elszámolást alkalmazzuk, a tartozásom biztos, hogy ha van is valamennyi, nem éri el az 1 milliót.
Az az ügy vérre megy.
A legjobbakra kell bízni.
A másik, az Euroleasing?
Nos, saját bevallásuk szerint se tartozok már nekik.
Ott csak nyerhetek. Reményeim szerint a végrehajtással beszedett kb. 1 milliót + VH költséget. Meg esetleg némi kártérítést, az üldöztetésért és nyomorgatásért, amiért nem volt pénzem az autó karbantartására és emiatt lerohadt a nyomorult.
Ügyvéd és keresetlevél kérdése a dolog.
...de ők se fogják megúszni!!!

Csak a fontossági sorrendet kell szem előtt tartani.

Ezek a gondolatok hánykolódtak bennem... és most olyan jó, hogy le tudtam írni őket. Talán el fogok már tudni aludni.
...
Még valamit, csak apró mellékzöngeként: amit ide leírok, és ahogy leírom, az az én életem része. Én élem meg, én érzem ezeket a dolgokat - más nem érezheti, ez az én utam. Hogy ki, hogyan olvassa, és mit olvas ki belőle - azzal dolga neki van.
...
És igen, lesz itt tűz.
Ma végre megéreztem. :-)

Bon Jovi: It's my life