Mosolyalbum

Fél délelőtt a Google Képkeresőt bújtam, de nem találtam meg AZT a rajzot. Még hasonlót sem leltem. Hogy is lelhettem volna? Az a rajz nekem készült, senki másnak. Az enyém volt... Az enyém, csakúgy, mint a vers is:

Babits Mihály: Lelkem kiszikkadt mezején

Lelkem kiszikkadt mezején
pár szál virágot keresek,
annak, ki lelkem lelke és
minden virágnál kedvesebb,

kit boldog lennék boldogan
tudni, álomnál édesebb
életben, s mégis én teszem,
hogy az élete csupa seb.

Fojtó, szélverte, zord mezőn
böngészve, sírva keresek…
Szegény, szegény virágaim,
be fonnyadók, be kevesek,

bús menekültek, mint magam,
s halálra szántak s kékesek,
s utolsó pár szál ez talán
amit most lábadhoz teszek.

Tünődöm olykor, édesem,
jobb lesz-e már, ha nem leszek?
Lesz-e nyaradnak ősze még
vidámabb, és virága szebb?


...rég elmúlt már az az érzés, amely közel egy évtizedig megakadályozott abban, igenis, megakadályozott, hogy bármit képes legyek valójában érezni, hogy bárkit közel tudjak magamhoz engedni. Az érzés elmúlt, de valami utózönge végigkísért: a nem-vagyok-elég-jó, annak-akit-szeretek (szeretnék) úgyse-leszek-soha-elég-jó. 
...
A rajzon egy lovagi kesztyű  volt látható, mely egy rózsaszálat tart. Olyan szép volt, hogy a lélegzetem elállt a látványtól.
Nem tudom, melyik levélben kaptam Tőle, a másfél év alatt 300 levél jött-ment legalább, ...az enyészeté kellett, hogy legyen mind. Nem látták utána őket szívesen, és nekem is fájdalmas volt az emlék.
Status Quo: You're in the Army now

Itt, ebben a blogban emléket állítottam már jó pár  áldatlan szerelmemnek. Nagyon igazságtalan lenne, ha nem írnék Róla. Róla, az Elsőről.
Ő a nagy fiam édesapja, akit a barátai Mosolyalbumnak neveztek. Tőle tanultam azt a mondást, hogy "még mindig a mosoly a legelegánsabb módja annak, hogy kimutasd a fogad fehérjét".
Ezerféle mosolya volt. Fájdalmas, gondterhelt, gyanakvó, ellenséges, szerény... ritkán, de láttam a valódi mosolyát is.
Fájdalmasan ritkán.
Azt hiszem, súlyosan depressziós volt. 17 évesen.
Rolls Frakció: Adj helyet magad mellett
(Ez volt a számunk. Az eredeti. ...a Bikini feldolgozás gyönyörű, de nincs benne elég - fájdalom.)

Ő nevezett el Gabócának.

Egyszer megkérdeztem tőle (vékony, fürge fiú volt), hogy mit tenne, ha megtámadnának engem egy sötét sikátorban, megvédene-e?
Erre azt felelte, hogy olyan erős ember nincs, amilyen gyorsan ő tud futni... ez volt az ő baja. Elfutott. Mindig, minden kihívás elől.
Remek rajzoló volt - Zsolti fiam ezt örökölte tőle -, és tanulás ide, körülmények oda - az IQ tesztje ott volt az enyém mellett.
(Szerencsétlen Zsolt. Nem volt esélye... - mondta egyik ezobarátnőm, mikor számmisztikai elemzést készített életem néhány legfontosabb hapsijával kapcsolatosan. ...Igen, Bea nagyon kedvelte őt, már középiskolás korunkban is, és nem ő volt az egyetlen. Mosolyalbum igazi Mérleg pasi volt, szellemes, szórakoztató, jó társaság. ...Nagy Fal azért üldözte el mellőlem a maradék barátaimat, mert mind azt kérdezték, hogy hogyan tudtam egy olyan fickó után, mint Mosolyalbum, leállni egy ilyennel, mint Nagy Fal? ...igazuk volt. De a Mérleg jegynek van egy nagy hibája: a stabilitás hiánya. Képzeljétek el ezt megduplázva...)
Mosolyalbum volt az a fiú, aki sokkal, sokkal jobb körülményeket, életet érdemelt volna, mint amilyen jutott neki. Akkor talán nem menekült volna mindig. ..ki tudja.
Egy közös barátunk révén ismerkedtünk meg. 15 éves voltam, kezdő középiskolás. Valami meghatározhatatlan iskolai bulira mentünk a volt iskolatársammal, Tonóval. Tonó már másodéves volt, Zsolttal jártak egy osztályba.
A bemutatkozásnál - és még sokáig utána - nem éreztem semmi szívdobogást, sem egyéb gyanús tüneteket.
Mindenesetre elkezdett szerveződni egy haveri kör, mindenhová együtt jártunk. Zsolt kitűnt a társaság fiú tagjai közül. Az az elegánsan viselt szakadtság, amivel bírt, teljesen egyedinek volt mondható.
Nem volt hajlandó, csak márkás cuccban járni. De a márkás cuccot lerongyolódásig hordta. Sőt. Azon túl is. Volt egy Casucci farmerja (ez az egy gatyája volt...), és mikor kilyukadt, saját kezűleg foltozta meg. De nem ám akárhogyan! Sok, apró fekete műbőr-darabbal. Szinte művészi munka volt.
Ehhez volt egy szegecselt fekete műbőr dzsekije, és egy fekete műbőr kesztyűje, amelynek levágta az ujjait.
És persze mindezekhez magas szárú Puma cipő járt, cipőfűző begyűrve, félig nyitva, hogy a szomszéd szobából bele lehessen ugrani...
Rocker Zsolti? Végül is, mondhatjuk. :-) De mindegy. Szerettem. Nagyon.
...egyszer ültünk nálunk a konyhában (anyám mindig egy szekérderéknyi melegszendviccsel készült a banda érkezésére), és azon vitatkoztunk, hogy hová menjünk bulizni. '86 év vége volt, karácsony előtti időszak. Kint szürkeség, hideg, havas latyak.
Akkor töltöttem be a 16. esztendőt, irtó nagynak, szépnek és okosnak képzeltem magam... ("Ki, ha én se? - rikolt a kölyök első prédája nyomán. A világ nagy, s a kölyök kicsi. Majd okosabb lesz évek után." - A Dzsungel Könyve -).
Záporoztak a javaslatok. Végül két szóba jöhető lehetőség maradt. Pontosan már nem emlékszem, hogy mik, de azt tudom, hogy az egyiket én támogattam, a másikat ő.
A többiek lassan elhallgattak. Unták a vitát.
Mikor sokadszorra is ellentmondtam, egyszerűen fogta magát és dacosan hátat fordított.
Csak néztem a hátát, és azon filóztam, hogy miért is kell nekem folyton kötekednem vele. Mintha nem lenne mindegy...
 - Mert nagyon szeretem - villant belém a felismerés.
Ezt nem kellett volna.
Nem kellett volna, mert ettől a pillanattól fogva kiszolgáltatott voltam ennek az érzésnek. És az ezzel járó fájdalom sokáig kísértett. Úgy hét-nyolc évig, ha jól számoltam össze.
Azt hiszem, minden látszólagos linkségem ellenére én tényleg nagyon tudok szeretni. Túlságosan.
...
- Szeretlek Téged annyira, hogy tudjam, hogy nem szeretlek.
Ez az örök emlékezetű mondat nagyjából két héttel a felismerés pillanata után hangzott el. Náluk voltunk, ketten, karácsony délután volt. Kint sötét volt és hideg, csak a hó világított, bent a kályha duruzsolt, amit gyakorlott mozdulatokkal gyújtott be.
(A lakás, az akkori szememmel, inkább putri volt, mint emberi hajlék, pedig akkor még a szocialista időket éltük: volt munka és kenyér mindenkinek. ...nagyon sajnáltam őt azért, hogy ide született, sokkal, sokkal jobbat érdemelt volna.)
A meghitt félhomályban nem tűnt annyira gyilkosnak az elhangzott mondat, mint amennyire gyilkos valójában volt.
Évekig küzdöttünk ezzel az érzéssel ez után.
Ha jött a tél, mindig eljött hozzám. És én mindig vártam őt, és úgy fogadtam, mintha tegnap váltunk volna el.
Ha szeret az ember, nem tud haragudni.
Amikor közelített a tavasz, amit máskor annyira vártam - a szívem is összeszorult. Hiszen tudtam, hogy mi következik. Zsolt nagy arc volt. Nőnapra hozott egy szál virágot - és utána fél évig nem láttam.
Ez így ment három évig.
Aztán jött a katonaság másfél éve, a háromszáz levéllel, és a vasárnap reggeli vonatozásokkal.
Előtte megvolt az eljegyzés, és én, mint gyűrűs menyasszony, vittem a "hazait" minden vasárnap, szakadó esőben-hóban, akkor is, ha vizsgáim voltak, és akkor is, ha szombat éjjel buliztam... mert vannak elképzeléseim - meglehetősen maradiak - arról, hogy mit jelent, ha az ember a társa valakinek.
Ő - állítása szerint - sosem kapott kimenőt, nem jött eltávozásra a másfél év alatt mindössze csak háromszor. Sőt, mikor megemlítettem, hogy esetleg eljövök én szombat este, csak kiengedik pár órára, közölte, hogy olyan soha nincs.
Én meg elhittem. Mit tehettem volna?

(A mosoly)

Elelt vagy másfél év ez után a beszélgetés után. Otthon takarítottam, a kisfiam aludt... és a kezembe került az apja katonakönyve.
(Ez az a rövid időszak volt, amikor megpróbáltunk családként létezni.)
Tele volt eltávokkal.
Sőt.
Volt mellette egy levél is, fényképpel.
Egy igen dekoratív és hiányosan öltözött lány fényképe volt.
A levél pedig igen részletes leírása volt annak, hogy ő most legszívesebben mit is csinálna az én drágámmal.
Akkor, ott, kiesett a kezemből a seprű, csak ültem, és fogtam a fejem...
Majd az egész hóbelevancot visszatettem oda, ahol volt.
Annyira szerettem, hogy emiatt nem akartam elveszíteni.

(Azt hiszem, még a mai napig is értem, miért is volt mindez... Ő egy jelenség volt, páratlan a maga nemében.)

Egyszer, egyetlen egyszer én is megcsaltam. Ez a katonaság vége felé történt, pontosan az érettségim után. Ugyanis akkor az egyszer, sikerült valóban megbántania.
Akkor már egy ideje éreztem, hogy valami nem oké, még az a heti egy délelőtt is terhes a számára, nem figyel rám úgy, mint azelőtt... győzködtem magam, hogy már csak néhány hónap, és úgyis elmúlik, leszerel és vége lesz ennek a rémálomnak... akkoriban már úgy gondoltam, hogy ha leszerel, és nem akarja folytatni ezt a kapcsolatot, én nem állok az útjába.
De az élet máshogyan akarta.
...Tehát, azon a héten voltam túl az írásbeli érettségiken, és szerettem volna beszélni Vele, Neki erről, mint addigi életem legnagyobb próbatételéről.
De aznap valamiért az anyósom is látni kívánta a fiát - és ő ritkán vetemedett erre a nagy kirándulásra, így aztán hagytam őket. Elmélyülten beszélgettek. Egy idő után Zsolt - érezve a csendet - odafordult hozzám, és mosolyogva megkérdezte:
- És Veled mi újság? Mikor lesz az érettségi?
Egy világ omlott össze bennem - de nem mutattam. Nem szokásom.
...tulajdonképp sose tudta meg, hogy akkor kegyetlenül megbántott, hisz hetek óta más témám se volt...
Fejlődök.
Mostanában már, lehet, hogy néhány hetes-hónapos késéssel, de legalább tudok beszélni arról, ami bánt.
Akkoriban erre még képtelen voltam (a jelek szerint).
...
Ez után következett be az a bizonyos megcsalás. Hogy ez hozzájárult-e, vagy csak az általános elhanyagoltság - nem tudom. De megtörtént, sőt, el is múlt, lelkiismeret-furdalásom is volt, meg minden egyéb.
Csak az a bizonyos takarítás helyezte más megvilágításba a dolgokat.
De akkor már mindegy volt.

Amikor a kisfiam megszületett, már tudtam, hogy egyedül fogom felnevelni. A magány és elhagyatottság terhét cipeltem végig, a terhesség alatt - nem csoda, hogy a fiam olyan lett, amilyen.
Eltelt egy kis idő, anyámnál laktam, kicsit helyre jöttem fizikailag, tettem a dolgomat: jártam a főiskolára, nevelgettem a kisfiamat. Nem sírtam, nem voltak könnyeim...
Másfél év múlva ismét előkerült.
Megpróbáltunk együtt élni. Kiköltöztünk Kamaraerdőbe, apám üresen álló házába.
Nem ment.
A körülmények is nagyon rosszak voltak, és én még nem voltam olyan edzett, mint manapság - de nem is ez volt a lényeg.
Esténként piásan jött haza, és mikor lefeküdtünk, sírt és a mennyezetet bámulta.
Egy idő után nem bírtam tovább látni, hogy mennyire szenved mellettem. Be kellett látnom, hogy nem bírom boldoggá tenni.
Elengedtem őt, hadd menjen az útján békével.
De egy kicsit belehaltam.

Sok idő telt el, és én nem tudtam szeretni.
Éltem, mint afféle menetelő zombi, bele a vakvilágba.
Tudom, hogy vannak emberek, akiket ezzel én is megsebeztem... és sajnálom is. De a zombik már csak ilyenek.
Ha megharapnak, Te is zombi leszel.
...
Sok, sok idő telt el, és a kisfiammal pszichológusnál kötöttünk ki. A pszichológus azt mondta, hogy ő most meg fog hipnotizálni, hogy a fájdalom, ami a szerelmem elvesztése miatt belém rögzült, távozhasson. Mert a gyereknek is az a baja, hogy nagyon ragaszkodna az apjához... mint én.
Csak egyikünknek sincs kihez.
...
A pszichológus tehát hipnotizálni akart, és azt mondta, gondoljak a volt férjemre. Gondoljak bármire, ami eszembe jut Vele kapcsolatban.
...az esküvői képünket láttam.
Az esküvői képünket, egy tócsában feküdt, mosta az eső, minden szürke volt, csak ömlött rá az eső a súlyos, szürke felhőkből, ömlött, és a színei kezdtek elhalványulni, megkopni, kifakulni, mint a régi-régi képeken... és az eső csak ömlött.
...
Mikor összerezzentem, a pszichológus mosolygott.
...
A mosolya... olyan...
                                                                                                            olyan volt.