Elmúlik

Napok óta sír a lelkem.  Napok óta sírok reggel és zokogok este. Ezzel fekszek és ébredek, és nem értem, miért kellett idáig eljutni, miért kell ezt az egészet így megélnem... megint Borzasztót használok, hogy egyáltalán álomba tudjam sírni magam.
Teljesen kikészültem, rövid idő alatt.
Tudom, természetes dolog, hogy a gyerekek felnőnek és kirepülnek. Azt is tudom, hogy ez az időszak nagyon fájdalmas, soha-be-nem-gyógyuló sebeket hagy az anyai lelken. Az enyémen mindenképpen.
Tegnap este volt egy olyan gondolatom, hogy minden gyerekem, mikor elmegy, szabályosan kimarcangol belőlem egy darabot... egy darabot, aminek a helyén eztán mindig hiány lesz, fájdalmas, be-nem-gyógyuló seb, melyhez még hozzáérni is kegyetlenség.
Míg Zsolti fiam távozásakor szemernyi kétségem nem volt afelől, hogy - bár haraggal és ellenérzéssel vált el tőlem - de meg fogja állni a helyét a Zéletben - most, fogalmazzunk úgy, erős kétségeim vannak.
Banduci úgy döntött, hogy önállósítja magát.
No nem egészen önállóan jutott erre a gondolatra - a félévi rettenetes után, az iskolában adták értésére, hogy jobb lesz, ha keres magának másik iskolát, mert ennek a jóhírű intézménynek semmi szüksége rá, hogy tovább rontsa a statisztikájukat.
Mondjuk, ez is szimpatikus megoldás az oktatásnak eme fellegvárától, három és fél ott töltött év után, másfél évvel érettségi előtt szabályosan eltanácsolni egy gyereket, aki nem is lóg, nincs magatartási gondja, összesen annyi a hibája (és ez nagy hiba, tudom) hogy b.szik tanulni, de azt is csak ésszel, hiszen eddig még csak évismétlésre se bukott. Ismerjük Banducit: mikor kellett, az utolsó pillanatban mindig összeszedte magát. Vagy a tanárok kegyelmezek meg neki - de akkor is. Milyen eljárás ez?
Az idén nem várják meg, hogy összeszedje magát.
Ez az egész egy nagyon keserves dolog, de még keservesebb, hogy a fiam, mikor mindezt itthon elővezette, már kész tervet vázolt fel.
Ha nincs ez a terv, simán megvártam volna a kizáró határozatot, és utána, ha kell, a Bíróságig viszem az ügyet. Mert nem tanulásért bukás jár, de kicsapás nem, ugyebár.
De Banduci nem akarta ezt.
Ő már jó ideje el akar innen menekülni... azt hiszem. Az iskolából és az itthoni nyomorgásból egyaránt.
Hívja a kalandvágy, és ez nagyon veszélyes tud lenni az olyan, felelőtlen típusú fickóknak, mint ő.
Tehát, a terv:
- Anyuci, minek balhézzak velük? Ha nagyon ki akarnak csapni, biztos kitalálnak valamit. Ha nem látnak szívesen, jobb, ha tudomásul veszem és távozok. De nem akarok a Gyűjtőbe menni, mert az tele van c.gánnyal. Itt rászoktam a dohányzásra, ott ki tudja, milyen új szokásokat szednék össze? (Gyűjtőnek a budapesti, hasonló, de alacsonyabb színvonalú intézményt nevezte... az elnevezés okai a rövid leírásból azt hiszem, kitűnnek).
Tudom, Anyuci, Te mindig azt szeretted volna, ha gimnáziumban érettségizek (mondja ezt az ugróiskola félévi értesítő után - ehhez azért arc kell, mi tagadás).
Ezért arra gondoltam, hogy leköltözök Marcihoz. Úgyis egyedül él abban a nagy lakásban. Beíratkozom az ottani gimnáziumba, csak angolból kell különbözetit tennem, azt meg régen is szerettem volna tanulni. Már meg is kérdeztük, át is vennének.
...
Köpni-nyelni nem tudtam. Ha azt mondom, hogy sarkaiban rendült meg a világ, akkor nagyon enyhén fogalmazok.
Ennek a bejelentésnek lassan egy hete, de még mindig nem tértem magamhoz.
Nem állok távol attól a következtetéstől, hogy az én kalandvágyó kis drágaságom újabb hazárdjátékba kezdett az életével.
Van abban valami logika, hogy miért ezt és így akarja - ez kétségkívül elegáns megoldás lenne, egy gimnáziumi érettségivel revansot vehetne az ittenieken, és a vidéki iskolákban sokkal emberibb stílus járja - Banducinak ez Dunaújvárosban is jobban bejött, mint a budapesti fűnyíró-elv.
Az is tény, hogy Banduci világéletében humán beállítottságú volt, annak ellenére is, hogy az autókat szereti. Önmagában az autók szeretete egy reáliskolához kevés, azt hiszem.
Ez a médiaszakizé, ez legalább humán szakirány. Itt még talán lenne esély egy érettségire.
Persze csak tanulás útján, és ezzel már el is érkeztünk a legnagyobb buktatójához a dolognak.
Mondom, legnagyobb, de nem az egyetlen.
Legalább még további két kockázata van a dolognak.
Az egyik a szittya legényélet.
Két 18 éves pasi egy nagy lakásban. Még elgondolni is rossz, ha semi egyebet, csak cigit, piát és csajozást feltételezünk, már akkor is.
A másik az anyagiak kérdésköre: ezt az egész vigasságot valahogyan finanszírozni kell, még akkor is, ha a lakás nem kerül pénzbe. De enni csak kell és a legényélethez tartozó mulatságok is pénzbe kerülnek...
Persze, meg lehet élni 47 ezerből - de Banducinak ez nem szokott sikerülni, maradjunk ennyiben.
És hogy ez az egész hogyan függ össze a tanulással?
Ha a kis drága kevesellni fogja az apanázst (ami óhatatlan, lévén szegény anya gyermeke), tutira keres magának valami remekül jövedelmező segédmunkát, annál is inkább, mert a határ túloldalán meg lehet keresni annyit segédmunkaerőként, mint errefelé főkönyveléssel.
Az én kis drágámnak a tanulás főállásban se szokott menni, nemhogy munka mellett.
És máris elúszott az érettségi.
...
Ha őszinte akarok lenni, érlelődött a mélyben ez az egész egy ideje, érlelődött... de a közvetlen kiváltó ok a házzal december-januárban történtek voltak. Akkor nem tudott az utolsó perces tanulással foglalkozni, mert bokáig álltunk a vízben... és azóta sem érezheti jól magát a szétrombolt, dohszagú szobájában.
Nem csoda, ha elege van.
Nekem is.
Mindenből.
...
Elmúlik.
Legkésőbb velem együtt.

Dés László: Rossz pénz