A nagy kékség

- Ne haragudjon... Ne haragudjon, hogy megszólítom, de magának csodálatos az aurája. Gyönyörű, sugárzó világoskék, és olyan erős, hogy két méterre kisugárzik.

Mosolyogva néztem fel. A westernkalapos fickó közelebb bátorodott.

- Ne haragudjon, hogy ezzel állítom meg, de tudja, én természetgyógyász vagyok. Ebből élek. És magának különleges a kisugárzása, nekem elhiheti. Mondom: gyönyörű, erős világoskék. És a személyisége... Nyugodt, derűs, kedves. Jó a közelében lenni.

(Igen, az a kedves nő is mondta... Két éve, nyáron történt. Stoppoltam, mint rendesen, és megállt egy Trabant. Egy nagyon masszív, erős, sportos nő vezette. Elmondta, hogy ő olimpiai bajnok kajakos lányunk édesanyja és gyúrója, gyógymasszőr, és nem szokott stopposokat felvenni, de a kedvemért muszáj volt megállnia, mert ő auralátó, és ilyen tiszta kék aurát még nem látott, mint amilyen nekem van. És bármikor szívesen segít, ha gyógymasszázsra van szükségem, mert látja, hogy gondok vannak a gerincemel. Meg még néhány dolgot. Minden szava igaz volt...)
- Tudja, hogy semmi újdonságot nem mondott? Az eddigieket mind tudom? - néztem fel a fickóra, kedvesen mosolyogva. Ő folytatta:
- Milyen jegyben született, kedves?
- Mérleg vagyok.
- Mérleg? Ó, biztosan gyerekekkel foglalkozik!
- Nem, sajnos nem. Pedig szerettem volna. - sóhajtottam, és itt fél pillanatra eszembe jutott Édesanyám álma a főkönyvelésről, melynek eredményeképp ide jutottam, ahol vagyok.
- Á, akkor biztosan könyvelő! Igen, könyvelő! - örült meg annak, hogy meglátta pillanatnyi elképedésemet.
- Ó, ez igazán nem volt nehéz, itt cipelem a laptopot...
- Maga biztosan jó könyvelő, és szereti a munkáját.
- Hát ebben téved. Állítólag elég jó könyvelő vagyok, de utálom a munkámat.
- Hát igen... azt idővel meg lehet utálni...
- Mindig is utáltam.
- De az biztos, hogy jó, és hogy sok munkája van.
- Sok munkám, az tényleg van. Még sose volt, hogy ne lett volna. Most is sok van.
- És... szeret táncolni.
- No, erre ráhibázott! Csakugyan szeretnék. Nagyon szeretnék.
- Akkor miért nem táncol?
- Mert nincs kivel, nincs hol, és nincs miből. Minden más stimmel.
- Nincs kivel? Itt vagyok én! - magasodott fölém teljes önérzettel.
Egy pillanatig már-már komolyan eltűnődtem az ajánlaton. Végül is, magas, jó kiállású krapek. Tulajdonképp nem is csúnya. Emlékeztet valakire... kire is?
...megvan.
Eszembe jutott Anyám nagy szerelme, Pista bácsi, meg az elkevert személyi igazolvány esete... és az elemi linkség.
(Van, ami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen - hunyt ki a szememben az érdeklődés szikrája.)
- Á, nem, köszönöm! Nem hiszem, hogy az öreg barátom örülne neki. Én meg nem akarok bonyodalmakat.
- Öreg barát? Miért, hány éves?
- 67.
- Akkor már tényleg öreg... Ő milyen jegyben született?
- Vízöntő - mondtam, a régi áhítattal - ez megmaradt valamiért. (Két jegy, kettő illik a Mérleghez. Az egyik a Vízöntő, a másik a Nyilas).
- Vízöntő? Az egy gyenge jegy.
- Hát, sok mindent el lehet Róla mondani, azt hiszem, de azt nem, hogy gyenge lenne - mondtam (közben arra gondoltam, hogy ez azért így nem teljesen igaz).
- Gondolom, kenyéren és vízen tengődik, és még wellness hétvégékre sem telik neki.
- Hát, tényleg nem. (Nem tértem ki esetemre a halászléval, sem Pál apostol levelére. Ezek nem tartoztak a tárgyhoz.)
- Nézzen meg engem! Én még csak 58 vagyok. Ezredesként mentem nyugdíjba, több, mint kétszázezer a nyugdíjam. Ezt a természetgyógyászkodást is csinálom, most is egy kucsafttal fogok találkozni, hoztam neki gyógyteákat. Meg bérbe adok kilenc ingatlant. A barátnőmmel azért szakítottam, mert azt akarta, hogy költözzek hozzá. De jó nekem így. Remekül megvagyok.
(Még egy fegyveres testülettől nyugdíjazott ürge. Isten ments. Egy is sok. ...még, hogy kilenc bérbe adott ingatlan! Háry János ehhez képest ipari tanuló.)
- Persze, wellness... meg BKV. - mosolyogtam.
- Csak az ügyfelemel találkozok. Tudja mit? Adja meg a telefonszámát, és én majd keresem.
- Ó, nem hiszem, hogy ez jó ötlet.
(Ez bolond. Telefonszámot. Csak így, egy ismeretlenennek, az utcán.)
- Gondolja meg, van egy perce, hogy eldöntse.
...
- Mondja, magácskának fia van? Ugye, fia?
- Igen, kettő. Meg egy lányom is, ráadásnak.
- Három gyerek? Ez szép, nagyon szép.
- Igen, de már nagyok. Sajnos.
- És együtt él az öreg barátjával? Vagy a gyerekeivel él?
- A gyerekekkel.
- Nem lesz itt semmi bonyodalom. Megadja nekem a telefonszámát, és én majd keresem.
Hallgattam őt, hallgattam, s ezúttal egy másik régi, kedves, szeretett emberem jutott eszembe.
(Te akarsz engem megdumálni? Te? Engem, aki majdnem látta Sasmadárral az Istent gyöngyházfényű kagylóban csecsemőként feküdni, és tudja, hogy a mi feladatunk megvédelmezni Őt a Gonosz ellen? Ő se tudott velem mit kezdeni. ...és elfelejteni se tudott. Nem is fog soha. Én se őt. Ahhoz túl... paranormális élmény volt. De... nem kell még egy ilyen. Ott is komolyan kellett védekeznem. ...az aranysárga pöttyöcskék voltak az okai.)
- Magának igencsak tetszhetek, letelt az egy perc.
- Igen, ez így van. Nagyon tetszik nekem. Nem gondolta meg magát? Írom a számot.
- Nem, köszönöm, megtisztelő az ajánlat, de nem élnék vele.
- Bizonyos benne? Ej, de határozott...
- Igen, van gyakorlatom ebben. Hetente többször is előfordul hasonló! :-)
- Gondolja meg... maga nagyon szép... de mi lesz húsz év múlva?
- Ó, ne aggódjon! Én szép voltam húsz évvel ezelőtt is, szép leszek húsz év múlva is.
- No igen, igen... csak tudja, az érdeklődés, az múlik el...
- Mármint a férfiaké? Az legyen az ő bajuk - mosolyogtam vissza szélesen.

Közben csöngött a telefonja, jelentkezett az ügyfele (női hang), még egyszer rákérdezett, hogy nem gondoltam-e meg magam, majd elporoszkált.

Elporoszkált, de ott hagyott egy furcsa elégedettség-érzést. Piszkosul elégedett voltam magammal, a napommal, ahogy a felmerült problémákat kezeltem - és ismét eszembe jutott Sasmadár, a drága, aki rám nézett az aranypöttyös szemével, és azt mondta: Királylány, te kevély vagy! - és elismertem, hogy igaza van, én bizony a kevélység bűne által vagyok megfertőzve, hízik a májam, ha elismerik, hogy jó vagyok. Igen, a lelkem mélyén igenis, nagyra tartom magam, minden nyomorúság ellenére, vagy talán épp azért, mert mások ennek a felébe beleroppannának - tehát kevély vagyok, s az bűn, s mint ilyen, jól esik.
Felrémlettek bennem a Ji-King mondatai is a Szerénységről - a múltkor, mikor nem tudtam elaludni (ha a napi történésektől lecsupaszítva, csak az érzést vizsgáljuk, hánykolódásom oka akkor is, valóban, saját tökéletességem túlzott tudata volt) - felütöttem a Ji-Kinget valahol... hát persze, hogy a Szerénység jósjelénél. És igen, a Könyv nem hibázik. Szerényebbnek kell lennem.
Amit teszek, és amilyen képességeim vannak - egyik sem érdem.
A Tűz nem a sajátom. Csak a Teremtőtől kaptam.
Csak azért kaptam ezeket a képességeket, hogy végrehajthassam velük a feladataimat.
Semmi több.
...
Azért a májam hízott... van még mit fejleszteni a szerénységen.
Mindenesetre a Nagy Kék Égbolt sötétbe kezdett hajlani, mire föleszméltem meditációimból ott a buszmegállóban.
Elővettem a fényképezőgépet, és ha már úgyis a kéknél tartottunk, csináltam ráadásnak néhány kékórás felvételt.
...
Mert a boldogság madarának is kék a szárnya.