Reggel hattól este tízig

(Metszeni kellene. Az almafa hajtásai piroslanak. Én meg... hullafáradt vagyok és nyakig taknyos. A héten sikerült magam agyondolgozni. Vagy inkább agyhelyen. Nem elég, hogy megint undoritisz számuszom van, ami egy ronda és lassan gyógyuló betegség, de már megint azon jár a fejem, hogy soha nem fogom megérteni, hogy miért kell a kákán a csomót keresni, és nem lenne-e jobb nekem bárhol máshol. Ezzel a mentalitással még soha, sehol nem találkoztam, ez helyi specialitás, a bányahangulat velejárója. Pedig, esküszöm, ez az elvégzett munka olyan tiszta, hogy enni lehet róla. ...persze, épp ahhoz készülődnek. Javában zajlik a tálalás, és olyanok, mint a rossz vendég: megvizsgálják nagyítóval a damasztabroszt, hogy nincs-e rajta akár egy aprócska pötty is. ...mintha pöttyös asztalról nem esne jól az étel az éhezőknek. Tanulság: ezek nem eléggé éhesek... én viszont ettől a hozzáállástól nem leszek jóllakottabb. Legfeljebb dühösebb. Persze: stressz az, mikor az ember mások hülyesége miatt magát bünteti. Le kellene már szoknom végre erről. Igazán.)
...
- A k.anyjukat ezeknek. Az ember reggel 6-tól este 10-ig itt árulja a Fedél nélkült, és mindenki csak elhajtja. Nincs pénzük... Samsung telefon, és nincs pénze... menjen az ilyen a k.anyjába - kortyolt bele a táskájából előhúzott kannás csodálatosba. Kis erőgyűjtés után folytatta a monológot:
- Reggeltől estig az utcán vagyok, és milyen emberekkel találkozom! Nem elég, hogy pénzt nem ad, de még azt is mondta, hogy álljak arrébb! Mintha nem lenne az utca mindenkié! A jó büdös k.anyját a fajtájának!

A mellettem letelepedő, meghatározhatatlan korú fickó elemi italszagot árasztott. Egész megjelenése mélységesen emlékeztetett J rosszabb pillanataira, beszéde és önértékelése is, a sok trágár szófordulattal, embertársai lenézésével, és azzal a különös és teljesen alaptalan kivagyisággal. Nem is értettem, hogy ez is, miért pont engem talál meg, épp az előbb hajtottam el, eléggé röviden és velősen (- Megbocsát? - Nem! ...), felrémlett előttem Morgó, akiből, miután elmeséltem a múltkori sztorit a táncos lábú ingatlanügynökkel, kitört a röhögés és azt kérdezte: Te vonzod ezeket?
...tehát felrémlett előttem Morgó, és meg kellett állapítanom, hogy igaza van, én tényleg vonzom ezeket.
Mélyen befordultam a horgolásminta rejtelmeibe.
De csak nem hagyta abba.
- A múltkor is, hogy jártam? Én 35 forintért veszem darabját a Fedél Nélkül-nek. 35-ért. Volt egy fickó, elbeszélgettünk, vett újságot. Azt hittem, rendes fazon, adott egy pénzérmét. Én nem néztem meg, nem vagyok bunkó. Csak, mikor elment, akkor láttam, hogy ötforintost adott. Ötforintost! Mérgemben rögtön belehajítottam az első kukába! Hogy nem sz.rja össze magát! Milyen emberek vannak!
- És a többiek is! Még, hogy nincs pénzük! Csak nem akarnak adni! A férgek! A rohadt k.anyjukat! ...jó, én megértem, sok olyan van, amelyiknek még mosakodni is derogál. Én minden nap mosakszom, és zoknit is cserélek. Ők nem. Hosszú szakállat növesztenek és messziről bűzlenek. ...Na azok a csövesek. Én csak hajléktalan vagyok. És hajnaltól éjszakáig dolgozok.
Míg beszélt, erősen rágondoltam a pénztárcámban didergő, összesen 150 forintra, és arra, hogy mit össze nem dolgoztam egész héten. Rágondoltam az elkövetkező hétre is, ami még fizetésig hátra van, meg a gyerekeimre, akiknek enni kellene adnom addig is... és nem szóltam semmit, csak kicsivel még buzgóbban csomóztam a cérnát. A nyelvem hegyén volt, hogy ha lenne is pénzem, akkor is lenne nemesebb cél az életemben, amire költhetném, mint az, hogy hozzájáruljak egy olyan ember újabb kannás bor adagjához, aki még ráadásul utálja is azokat az embereket, akik esetleg segíthetnének rajta. Mi tagadás, viselkedését nagyon ellenszenvesnek találtam. (Aztán eszembe jutott, hogy a kannás bor ugyan igen ártalmas, de semmivel sem megvetendőbb cselekedet kannás bort szopogatni bánatában egy elárvult embernek, mint valami pénzes mókusnak drága partikon elszórni a pénzét és megválni egy időre a józan eszétől).
És itt jött elő Hamvas Béla, meg a tükör-törvények.
Érdekes párhuzamot fedeztem fel közte és saját magam között: én is utálom a nálam jobb módúakat... undorítónak és ellenszenvesnek tartom, ahogy sz@rnak a világ bajára. És - igen - azért különösen rühellem őket, mert nekik sikerült. Nekem meg, aki egész életemben güzültem, és a képességeim még jobbak is, mint némelyiküknek - nekem nem.
Ebben hasonlítottunk egymásra, én, meg a hajléktalan: mindketten meg voltunk elégedve a saját képességeinkkel, és többé-kevésbé mindazzal, amit a boldogulásunk érdekében az utóbbi időben megtettünk... és mindketten másokat okoltunk a sikertelenségért, az irántuk érzett negatív érzelmekkel tovább mérgezve saját lelkünket.
Elképedtem a felfedezett párhuzamon.
Ha az ember ezt így kívülről nézi, meglehetősen ellenszenvesnek tűnik...
Tovább gondolkodtam, azon tűnődve, hogy mi ennek a viselkedésnek a kiváltó oka? Azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy a tehetetlenség érzése.
Az az érzés, hogy a sorsunk irányítása kicsúszott a kezünkből, hogy mások jóindulatára vagyunk szorulva. Valahogy úgy, mint ahogy a megbocsátást is a félelem akadályozza: a félelem attól, hogy az ellenünk elkövetettek a jövőnket is hátrányosan érintik...
Azt hiszem, az emberek negatív érzéseinek a hátterében általában és jellemzően nincs semmi más, csak félelem.
...
De ezek is csak érzések.
És mint tudjuk, az érzések szubjektív dolgok.
Tehát programozhatóak.
Talán még a félelem is.
...
IHM: Borból jó a kannás