Dear diary..

Ma ismét módom volt megküzdeni az identitáskonfliktusom fizikai manifesztálódásával... Ha őszinte akarok lenni, nem igazán tudom, hogy hogy értem be dolgozni, leginkább félig kómában. De a munkahelyemen megtettem mindent, ami tőlem telt. Sőt. Sokkal többet. ..Nem tudom, hogy más hogy van ezzel,nekem a kötelességtudat az, ami ilyenkor az egyetlen mozgatórugóm. Én törött gerinccel mérlegeket gyártok, kivérezve számviteli záráson, ellenpőrzéseken és felügyelő bizottsági inzultációkon veszek részt... Nem mintha ez lenne a perverz hobbim, de időről-időre így alakul. Nyilván, hogy az életem egyetlen percre se veszíthesse el a harctéri jellegét - amit, hogy őszinte legyek, baromira unok már. Speciel, az identitás-konfliktus az utóbbi napokban feltétlenül jelen kellett, hogy legyen az életemben, hiszen megnyílt egy újabb hadszíntér, és én lelkesen mentem a csatába, amivel nem is lenne baj. Csak közben éreztem, hogy más, fontos területek megint hátrányt szenvednek. ...Persze, nem is kérdéses, hogy szívesen ápolgatom szegény kis husomat, oly kiszolgáltatott, olyan ijedt most.. Én nem tudom, hogy szerelem-e amit érzek, de boldog voltam, hogy újra láthatom (pedig már ott tartottunk, ahol a part szakad),...és Müller Péter szavai jutottak az eszembe: Gyönyörködj kedvesed arcában amíg lehet.. Azt tudom, hogy nélküle árva lennék.