November 1.

(saját fotó helyett)

Demjén Ferenc: Gyertyák

Fenséges látvány a novemberi éjszakában a temető.. ezer apró lélekláng, piros, fehér... az emlékezés lángjaiba nézve felidézzük szeretteinket... és eltűnődünk sorsunk útvesztőin.

Ma Farkasréten jártam. Az éjszaka tele volt mozgással, élettel, szólt a lélekharang, és Demjén zenéje... a domboldalakon, a sírokon mindenhol virágok, mécsesek...
Hálatelt szívvel gondoltam vissz a gyermekkoromra, melyet nagymamám olyan nyugodttá és derűssé varázsolt. Emlékeztem a nevetésére, a főztjeire, a délutáni szunyókálásainkra... és szerettem volna újra kislány lenni, és kék lepkéket kergetni a réten.

Nagyamán a fiával nyugszik egy sírban, Farkasréten. Hat éves voltam, mikor a nagybátyám meghalt... alig emlékszem rá, de tudom, hogy nagyon szerettem. Az érzésre emlékszem. És még valamire, ami teljesen meglepő volt, mikor először találkoztam vele: mikor nagyon, igazán el vagyok keseredve, ő az, aki mellém ül, ha vezetek.
Mellém ül, és azt mondja, ne csináljam azt, amit ő. Nem érdemes.
...
Én is tettem kis mécsest a főnixmadár köré, a többi láng közé - Éva néninek, (szegény, az osztálytalálkozó tényleg utolsó alkalom volt őt viszontlátni...), Verának, kicsi szőke tündérünknek, aki első volt a sorban... sajnos, nem csak az élet, hanem a halál rangsorában is (élt 18 évet), Katinak (élt 22 évet) és Istvánnak (élt 12 évet...), az osztálytársaimnak (ennek az osztálynak nagyon hamar voltak saját halottai... túl hamar...) haveromnak, Bajusznak, aki először hívott engem királylánynak (17 voltam akkor, ő 18 - és 22 évesen már el is távozott erről a világról..)

Miért, hogy ők mind meghaltak fiatalon, rajtam meg ez a sok minden nem fogott ki? Hisz volt már gerinctörésem, autóbalesetem, többször majdnem elvéreztem... és még mindig itt vagyok.
A sors kiszámíthatatlan.

Gyönyörű volt a temető, gyönyörűek a lángok, fájdalmasan szép... mint ez az egész ünnep.

És itthon várt még egy gyertyagyújtás.

Édesapámért, akihez ismét nem tudtam eljutni.