A hétvégém a nagytakarítás jegyében, csendes és szorgalmas munkával telt. Azt kell hogy mondjam, hogy a felével, ha végeztem... szerencsétlen házam, szégyellem, de több, mint egy éve nem volt része ebben a jótéteményben.
Tegnap ablakokat pucoltam (maradt még hátra abból is), ma Banduci visszaragasztgatta a lehullott csempéket a konyhában, megfürdettem a "pár szál" gazomat, lebontottuk a közlekedőben porosodó polcot és megtisztítva, átszerkesztve a nappaliban helyeztük el. Vastagon ült a por minden könyvön, egyesével letörölgetni, az új helyüket megkeresni... most már iazán jól néz ki, de még korántsem vagyok a végén az ügynek. A nappali túlsó oldalán is van takarítani való rendesen.
Mindenesetre - végre - kedvvel és elegendő energiával tevékenykedtem az otthonomban, nem azt lesve, hogy mikor menekülhetek el innen...
Már több, mint egy éve nem csináltam ilyesmit. Ennek az oka részint a betegségem volt... de ha őszinte akarok lenni, nem csak az.
Rájöttem, hogy az a méla lenézés engem is kezdett megfertőzni. Ami nem volt egyszerű, hiszen én alapvetően mindig szerettem itt élni... de valahogy kikezdte bennem azt a vágyat, hogy itt, az otthonomban akarjak boldogulni. Mindezt pusztán az elutasítással.
Pedig bolond ember az, aki a sajátját nem becsüli.
Pláne, ha ilyen szépséget kapott. És ennyit gürcölt már érte.
Rendbe kell tennem a házamat és az életemet. És ha valaki nem leli benne a helyét, az magára vessen.
Animal Cannibals: Takarítónő
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.